Az alábbiakban Balogh Zoltán, a Somlói Apátsági Pince tulajdonosának írását adjuk közre, gondolataival mélyen egyetértve. Van egy rendszeresen visszatérő álmom. Nem igazán szoktam róla beszélni, mert az álmok mégiscsak intim dolgok, és biztos vagyok benne, hogy sokan ki is nevetik az ilyen ábrándozást. Az álmomban szőlősgazda vagyok, aki talál egy fél-negyed hektárnyi betelepítendő területet, és elhatározza, hogy valami vagány dolgot fog ott csinálni. [A képen a legendás 300 éves Rózsamáli tőke, valószínűleg a barna királyszőlő egyetlen saját gyökéren élő példánya.]
Megnyitom a böngészőben a Pécsi Tudományegyetem Szőlészeti és Borászati Kutatóintézetének a weboldalán a Kárpát-medencei fajtagyüjtemény oldalt, nézegetem a képeket és forgatom a számban a szokatlan fajtaneveket. Leveszem a polcról Németh Márton Ampelográfiai albumának tavaly tizedjére is kiadott példányát, nézegetem a virágzási időket, a fertőzési érzékenységeket és a várható boranalitikát, majd rábökök a halápi fajtára, hogy azzal telepíteném be azt a szabad negyed hektárt. Cirka ezer tőke, nem a világ. Kis mázlival egy hordónyi megtelhet vele.
Felhívom az oltványosomat, hogy halápioltványt rendeljek tőle. Az oltványos mond egy elfogadható árat és egy dátumot, amikor mehetek az oltványokért. A megegyezett napon meg is kapom mind az ezer oltványt, származási igazolással együtt. Az oltványokat el is telepítem, és szólok a hegybírónak, hogy az adott helyrajzi számon lévő területen halápi fajtát ültettem. A hegybíró elkéri a származási igazolást, bólint, és felvezeti a rendszerbe, hogy ezer tőke halápival gazdagodott a borvidék. Mivel a borvidék termékleírása minden hagyományos fajtát engedélyez, így több dolgom nincs is. A halápi szőlőm szépen megered, fejlődik. Amikor eljön az ideje, akkor ünnepélyes meghatottsággal leszüretelem az első termést. Kierjed a must, letisztul, és kezdi megmutatni magát a fajta. Nem igazán tetszik, valami nem stimmel. Semmi baj, más metszésmódot alkalmazok a következő évben, máshogy választom meg a szüreti időpontot, máshogy dolgozom fel, más edényben erjesztem, érlelem.
Telnek az évek. Néhány évjárat után már kezdem kiismerni a fajtát, és tudom, mik a nyűgjei, mik az erősségei, és milyen bort lehet belőle csinálni. Közben persze kóstoljuk szakemberekkel, éttermesekkel, kereskedőkkel. Az egyik bele is szeret a halápi fajtába. Tapolcán van étterme, a nagyszülei zalahalápiak voltak. Amikorra az ötödik évjáratnál összeáll a képlet, végre palackba kerül az első erre méltó halápi bor. A borvidéki borbíráló bizottságban ünnepélyes hangulatban adják meg a pedigrét, hogy nem hoz szégyent a borvidékre a halápi. A Nébih postafordultával adja meg a forgalombahozatali engedélyt.
A tapolcai étterem egy az egyben megveszi a raklap halápi bort, és még a város polgármestere is megjelenik a fogadáson, ahol kibontják az első palackot. Pár év múlva kapok egy e-mailt egy kanadai borkereskedőtől. Azt mondja, hogy a nagyszülei 56-os emigránsok, ezért nyaranta mindig ellátogat Magyarországra, és egy tapolcai étteremben kóstolt egy olyan bort, ami semmire nem hasonlít, aminek egészen más illata, íze van, mint bármi másnak. Venne belőle. Szerencsére ekkorra már termőre fordul az addigra halápira átoltott chardonnay-ültetvényből egy további fél hektár. Amikor elmegy az első raklap halápi Kanadába ötezer forintos palackáron, akkor felhívom a Pécsi Kutatóintézetet, hogy köszönetet mondjak, hogy megőrizték nekünk ezt a kincset.
Ennél a résznél mindig felébredek. Átmegyek a dolgozószobába, leülök a számítógép elé. Megválaszolok pár e-mailt, átpörgetem az átpörgetendőt. Visszafekszem. Reggel a feleségem kérdezgeti, hogy mitől van rossz kedvem.
Mondanom sem kell, hogy ez az álom ezer sebből vérzik. Ma Magyarországon a hagyományos Kárpát-medencei fajtákhoz nem lehet legálisan szaporítóanyagot beszerezni. Fű alatt, feketén, származási igazolás nélkül, trükközve és jó kapcsolatokkal persze lehet. De hegyközségi nyilvántartásba így is csak további trükkökkel, cselekkel, jó nexussal és nagy türelemmel lehet. Már ha lehet. Törvényesen, szabálykövetően egészen biztosan nem. Ha mégis sikerül, akkor OEM kategóriában, tehát a borvidék nevével forgalomba hozni sehol nem lehet. Vagyis éppenséggel lehet, csak egy szigorúbb Nébih-ellenőrzés esetén komoly büntetésre számíthat a vélt kiskapukat kihasználó termelő. Esetleg arra bazírozhat, hogy pár száz palackos tételekkel lehet radar alatt repülni. De ez is kockázatos.
A fő probléma, hogy a 100+ hagyományos Kárpát-medencei fajta túlnyomó része nincsen benne a hivatalos fajtajegyzékben. Az álmomban szereplő halápi lényegében nemhogy nem létező fajta, hanem a hatályos törvények szerint kimondottan tilos telepíteni. A kérdésre, hogy miért nincsen benne, az az egyszerű válasz, hogy azért, mert az a hivatalnok vagy tudomisénki, akinek joga és lehetősége lenne erre, ezt nem akarja. Gondolom, meggyőzni már próbálták páran, de biztos van valami roppant jelentős ok, hogy miért nem. De mondjuk ki, csak akarat kérdése lenne. Hogy kinek kellene ezt akarni? A Hegyközségek Nemzeti Tanácsának például, meg az Agrárminisztériumban az illetékes politikusnak és osztályvezetőnek, kormánybiztosnak vagy mittudoménkinek. Szakmai és politikai akaratra van szükség.
Én sem HNT-vezető, sem politikus nem vagyok, nem is értek ezekhez a témákhoz. De azt elképesztőnek, sőt botrányosnak tartom, hogy sem a szakmai csúcsszervezetben, sem az agrárkormányzati szinten nincsen semmilyen akarat arra, hogy a Kárpát-medencei, ősi szőlőfajtáinkat visszahozzuk a termelésbe. Ha valami értékmentés, ha valami nemzeti kincs, akkor ez az. Az, hogy effektíve tiltva van a fajtaörökségünk 90 százaléka, olyan, mintha tilos lenne népviseletet hordani, tilos lenne népdalokat énekelni, és csak suttogva, félő tekintettel körülnézve lehetne népmeséket mondani a gyerekeinknek. Mintha a könyvtárakban a pult alól kellene Kisfaludy és Kazinczy műveit kikérni, mert az egyetemes magyar irodalmárok listájára valaki nem hajlandó őket felírni.
De természetesen mindezzel együtt vagyunk pár tucatnyian, akik fittyet hányva a szembeszélre csak azért is dolgozunk ezekkel a fajtákkal. Azt persze fontos itt megjegyezni, hogy nem egy „gyere, buci, hamm, bekaplak” dolog ezeket az ősi fajtákat szóra bírni.
A XIX. század végéig és a XX. század első évtizedeiig minden magyar borvidéken simán 20-30 különféle fajtával dolgoztak a termelők. A Somlón van egy hiteles, az akkori hegybírók által jegyzett dokumentumunk az 1800-as évek elejéről, ami harmincnál több ilyen ősi, helyi fajtát sorol fel és ír le. Nincs okunk feltételezni, hogy kisebb-nagyobb átfedéssel ne lett volna nagyjából ennyi fajta a többi történelmi borvidékünkön is. A 104 fajta csak az, amit Németh Mártonnak sikerült megmentenie jóval a második világháború után. Ki tudja, hány fajta veszett el a filoxérával kezdődő és a tervgazdasági Belarusz traktorok nyomvonalával végződő viharok során. Ugyanakkor bármennyire is értékes Németh Márton gyűjtő- és leíró munkája, sajnos az ő eredményeit így 60-70 év távlatából már érdemes kritikusan szemlélni. Konkrétan arra gondolok, hogy egy pécsi kutatóintézet udvarában termő fajta gyümölcséből mikrovinifákcióval (értsd: 5-10 liter) készülő bor messze nem mutatja meg egy fajta potenciálját. Sajnos még közelítőleg sem.
Ahogy érdemes óvatosan bánni az olyan bátor kijelentésekkel, hogy „nem ok nélkül koptak ki ezek a fajták”. Valóban nem ok nélkül. Például az első világháború és a trianoni békediktátum során elveszített hagyományos borpiacaink miatt az olcsóbban és nagyobb hozammal termelhető fajták kerültek előtérbe. Ahogyan a gazdasági világválság idejében sem a minőségi potenciál volt a fajtaszelekciós szempont. A munkaerő elvándorlása sem a nehezebben művelhető területeken csodákra képes fajtáknak kedvezett. A szőlőültetvények a meredek hegyoldalakból a laposabb területekre „csúsztak le”, ahol már a nagyobb hozamú és – valljuk be – hitványabb fajták teremtek jobban. A válságok idején sosem a minőség a fő szempont, hanem a biztos hozam.
A feladat az lenne, hogy az ország több borvidékén több termelő is rá tudjon szánni 10-15 évet a neki szimpatikus fajták faggatására. Nem lehet egy-egy fajtát megítélni az alapján, hogy mit írt róla valaki az 1920-as években, és milyen bort tudtak a 60-as években egy üvegballonnyi mennyiségben csinálni a pécsi intézet udvaráról. Simán lehet, hogy a halápi fajta a Szent György-hegyen nagyot gurít, míg mondjuk Szekszárdon hatalmasat betlizik. Lehetséges, hogy a lisztes fehér teljes érettségben büntetően büdös bort ad, ugyanakkor alacsony alkoholpotenciállal egy friss, virágos illatú kellemes bort. Ki kell kísérletezni. De úgy, hogy ehhez kamuzni, trükközni, kiskapuzni, köbméter papírmunkát csinálni, sumákolni és a szürke zónában vagy titokban kell mindezt csinálni, úgy ennek semmi értelme nincsen. Ilyen körülmények között, ilyen feltételekkel megszállottnak kell lennie egy termelőnek, hogy mégis foglalkozzon ezekkel a fajtákkal.
Ma Magyarországon 185 borszőlőfajtát művelünk (forrás), ebből 25 lehet az ősi Kárpát-medencei fajta. Csak a Somlón 57-féle fajta terem ma. Pannonhalmán 37, a Mátrában 74. Pontosan mit is féltünk az ősi Kárpát-medencei fajtáinktól? Mi az a nagy veszély, amitől a mindenféle hulladék fajtákkal teli hivatalos fajtalistát védeni kell?
Az világos, hogy nem szabad kontrollálatlanul, bemondásra engedélyezni fajtákat. Megvan a maga kanonizált módja annak, hogy miként legyen legális szaporítóanyag az ősi Kárpát-medencei fajtákból. Tény, hogy ezt egyszerűsíteni és életszerűvé kellene alakítani. De a dolog ott kezdődik, hogy a törvényileg elismert fajtajegyzékbe gondolkodás nélkül felvesszük az összes ősi Kárpát-medencei fajtát. Ha a most használt 185 fajtából megannyi elképesztően hitvány, felesleges és senkinek nem kellő fajta ott lehet, akkor szerintem ott lehetnének azok a fajták, amelyeknek a magyar bor évszázadokon át a méltó hírnevét köszönhette. Ha azok a fajták, amikkel több ezer termelő a tönk szélén billeg, ott lehetnek, akkor hadd legyen már ott az a 104 ősi fajta, amikből évszázadokon át a mainál sokszor nagyobb területen gazdálkodó szőlőtermelők vígan megéltek.
Ha ezeket a fajtákat végre valahára elismerné a magyar bortörvény, akkor folytatásként el kell ismerni a Pécsi Kutatóintézet gyűjteményét hiteles szaporítóanyag-forrásnak. Mehessen oda bármelyik oltványos, és ne csak fű alatt kaphasson okosba pár oltványt papír nélkül, hanem adja ki neki az intézet az igazolást, hogy az onnan származó oltóanyag az a legjobb tudomásunk szerint annak az ősi fajtának a példánya.
Habnak a tortára pedig a Hegyközségek Nemzeti Tanácsa adjon amnesztiát minden termelőnek, aki az elmúlt húsz évben már elvégezte a munka nehezét és állta a költségeket, és fogadják el, hogy azoknak az ültetvényeknek a termése, amik már működnek, azok kaphassanak származási igazolást. Mindez csak és kizárólag azon múlik, hogy van-e erre akarat.
Jelenleg nincsen. Jelenleg az van, hogy ameddig a hagyományos Kárpát-medencei fajtákból készülő borokat 5-10 eurós literáron tudjuk exportálni, addig a bianca meg az aletta fajtákból készülő borok termelői vért izzadnak, hogy a féleurós literárat behozzák. A külföldi kereskedők verik a pinceajtót, hogy adjunk nekik helyi fajtákból készülő borokat. Aki megkóstolja a származási igazolás nélküli, forgalombahozatali engedéllyel nem rendelkező ősi magyar fajtákból készülő borokat, azok kivétel nélkül lemennek hídba, és döbbenten kérdezik, hogy miért nem ezeket tűzzük a magyar bor zászlajára. Mi pedig mondjuk nekik, hogy hát sajnos nálunk ez illegális.
Tiltja a törvény, bünteti a hatóság. Nem szabad!
You must be logged in to post a comment.