Az őszinte, kőkemény borkritikáról, ami elválasztja a szart a májtól, régen leszoktam. Ahogy öregebb lettem, a tapasztalat elhomályosította a tisztánlátásomat, és az én nyelvemről soha nem is gördült olyan természetes eleganciával a ’szar’, mint Műtanninnak. Ettől még maradt bennem nosztalgia a gonzóbb idők iránt, amikor még fullba nyomtuk a punkot. Tegnap apámtól azt a házi feladatot kaptam, hogy a Lidl olasz hetek keretében beharangozott névtelen olcsóságokból ajánljak valamit, ami nem egyenes ágon lefolyó.
A legdrágább fehér, a gyanakvásra okot adó „Vegan” név ellenére szerepel a Decanter ajánlásai között, de nekem vöröset is lőnöm kellene. És eszembe jutott, hogy ez a kakasmentes chianti, amit 1600 forintért próbálnak elpasszolni „Corte alle Mura” néven (vagy álnéven) lehet esetleg a montalcinói behemót, a Castello Banfi zabigyereke. És rákerestem. És egy olyan blogba botlottam, ami egyáltalán nem boros, de kendőzetlenül őszinte és tagadhatatlanul plasztikus leírást nyújt a küzdelemről, amit a szaglóhám, a nyelv és a gyomor vív az olcsó lőrével (oda-vissza). A „Szart csakis olcsón” című esszé szerzője egyébként nemcsak a bort érti, hanem nemzetkarakterológiában is otthon van, de nem akarok minden poént lelőni. Aki a nedűző, vincellérező, illatoló borsajtótól besokallt, most tesztelheti magát, hogy a nevénnevezést fülbemászóbbnak találja-e.
Ami a Castello Banfit illeti, náluk nem „Corte alle Mura”, hanem „Poggio alle Mura” van, és nem 1600 forintért árulják, hanem 140 euróért.
Ami a Lidlt illeti, leköszönt Herczeg Ágnes, véget ért a magyar fogyasztó edukációja, visszatértek a külföldi borok. Aki nem értené, hogy miről hablatyolok, az lapozzon ide vissza, érdemes (és az olvasók kommentjeit se hagyja ki!).
You must be logged in to post a comment.