Hazudnék, ha azt mondanám, hogy lázban égve vártam “Az év borai” összeállítás megjelenését a Decanterben, de legalább figyelmesen átböngésztem, szemben a Wine Spectator Top 100-zal. Flegmaságom fő oka, hogy az állandóan változó koncepciók, jelöltállítók és mezőnyszűkítők miatt semmilyen érdemleges tendenciát nem lehet belőlük kisilabizálni, ráadásul két évtized alatt egyetlen bort sem tudnék felidézni, amit ezeknek a listáknak köszönhetően fedeztem fel és szerettem meg. Amióta Caroline Gilby törzsszurkolónk – vagy lobbistánk – lett, magyarok is rendszeresen felbukkannak az év borai között. A két évvel ezelőtti válogatott kerettaggal alaposan megégettem magam, tavaly pedig egy aszú került fel a listára, az meg nem az én asztalom (Balassa 6 puttonyos Tokaji Aszú “Villő” 2017).
2023-ban a személyes kedvencekből egy 180 tételes listát állítottak össze a Decanter szerzői, amiből a háromtagú zsűri – Tina Gellie, Anne Krebiehl és Michaela Morris – 153 bort kóstolt meg, vakon, kategóriákra osztva, de nem ár szerint (amúgy a legolcsóbb bor 7, a legdrágább 270 fontba került). 113 bor ért el legalább 90 pontot, ezek jelentek meg az év végi összeállításban fotóval, kóstolási jegyzettel. Az év meglepetését a görög és a dél-afrikai borok kiemelkedő szereplése jelentette, fehérben a Gaia Wines Thalassitis, vörösben a Kannonkop Cabernet Sauvignon nyert, és az “offbeat” kategóriában („nehezen beskatulyázható”) is görög fehér lett az első (Tetramythos Malagousia). A szűkebb listára magyar bor nem került fel, de a hopponmaradtak – értsd: 90 pont alattiak – felsorolásában hírmondóként szerepel a Káli Kövek 2022-es Köveskál Olaszrizlingje.
Előre kell bocsátanom, hogy bár Szabó Gyula borászatának imídzsét nagyon is rokonszenvesnek találom, tapasztalati alapon a borait két kategóriába sorolom: kisebb és nagyobb csalódás. De időnként muszáj a buborékot frissíteni és újraindítani és 5500 forint jutányos ár egy master of wine 2023-as kedvencéért, szóval, vállaltam a kockázatot.
Megint én húztam a rövidebbet. Ez az a fajta aromaszegény olaszrizling, amit még egy pörköletlen hordó is lepofoz. A korszellemnek megfelelő korai szürettel sikerült a savakat megmenteni, bónuszként savanyú lett a bor. A bónusz bónuszaként még keserű is. És szerintem elég szűk lehet az enyvszag, a savanyúság és a keserűség rajongóinak közös metszete. Én mindenesetre nem látom magam előtt azt az embert, aki ezt a bort kóstolva elmosolyodik az első vagy a harmadik korty után.
Az idén kóstolt magyar fehérek – Edvi Illés Rajnai Rizling és 6 Shor 2022, Kősziklás Sauvignon Blanc 2023, Földi Bálint Kéknyelű és Olaszrizling 2022 – közül egyedül a Kősziklásnak volt érzékelhető és értékelhető illata és íze. A többi egyszerűen nem versenyképes. Ha egy gyanútlan vásárló leveszi őket a polcról és megkóstolja, másnap már nem fog rájuk emlékezni, vagy ha igen, abban sem lesz köszönet. És ezek 15-20 eurós borok! Körül kell nézni, hogy a nemzetközi kereskedések mit adnak ennyi pénzért.
A kedvenc német rizlingjeim 10-12 euróba kerülnek, maconi chardonnay-kat kapunk 12-20 euróért, és bombázó albariñókat 13-17 euróért, akkor mi hogyan és miért vagyunk ilyen drágák? (Amikor a vásárlóerő-paritáson mért felhasználható medián jövedelem Németországban két és félszer akkora, mint Magyarországon, akkor ez azt jelenti, hogy nekik egy ötezer forintos bor annyira fáj, mint nekünk egy kétezer forintos.)
Sokat gondolkodtam, hogy hol lehet a kutya elásva, de semmilyen nagy megfejtést nem találtam. Kis megfejtés, hogy a lelombozó élményért a kontextus is felelős lehet. A magyar borokkal párhuzamosan három, a Vinatis-ból rendelt maconnais-t is kóstoltam, és egyik jobb volt, mint a másik. Árban egy kategóriába esnek – 11-15 euró -, és persze mondhatnánk, hogy Burgundiának nincs párja, dehát azon belül Macon legfeljebb Alsóburgonyatelep, ahol a vonat lassítás nélkül tovább hajt (egyébként pedig mindannyian megtanultuk, hogy Burgundiában 50 euró alatt szóba sem állnak velünk). Az egyik a három közül annyira kiemelkedő volt, hogy azt összehasonlítani a magyarokkal olyan lett volna, mintha A felszálló pacsirtát akarnám a szomszéd vasárnap délelőtti flex-szólójával közös nevezőre hozni.
Írás közben magamban dörmögve azért eszembe jutott egy megfejtésféle: Európát állítólag a verseny tette naggyá – talán nekünk is jót tenne.
[A nyitóképen a Szőke Tisza, a fotót innen metszettem, érdemes az egész cikket elolvasni és a fényképeket végiböngészni.]
You must be logged in to post a comment.