Andrew Jefford a januári Decanterben egy egész oldalon át taglalja, hogy Elzászban járva miért vett egy komplett szett hülye poharat és miért használja azóta is. Ez a zöldszárú, tömpe korcs az elzászi hagyomány fosszilis része, ami mai szemmel éppen olyan elavult és szánalmas, mint egy Zaporozsec egy Mazda MX-5 mellett. Jefford mégis rákívánt, kifizette, haza vitte és most meg is magyarázza, hogy miért ebből iszik egy Riedel Superleggiero vagy egy Zalto Denk’Art helyett.
Jefford szerint a komoly borospoharak ijesztőek: azt üzenik, hogy ideje munkához látni és jó lesz felkötni a gatyánkat. Mintha becsöngettek volna: kezdődhet a néma agytorna, a szánalmas erőlködés, hogy vakon beazonosítsuk a borokat, aminek záró momentuma a megszégyenülés, amikor kiderül, hogy kudarcot vallottunk. Márpedig a bor nem erről szól. Egy tömzsi talpas pohárral vagy egy ósdi kehellyel, amit majdnem színültig töltünk, szakíthatunk ezzel a kimódolt ceremóniával, és boldogan élvezhetjük a meghitt hangulatot, a baráti találkozást, az ízeket és a sztorizást: ez a bor valódi értelme.
Mi, borsznobok, sugallja Jefford, túl komolyan vesszük magunkat és a bort. Ennél persze választékosabban fogalmaz: “Kis pohárból kortyolgatva a retronazális aromák kerülnek előtérbe. Ez közelebb vihet a bor aromatikus lelkének megismeréséhez, mint amikor egy szárral ellátott aranyhalas gömbben lötyböljük, ami aztán a bort elemeire szabdalja, és olyan tulajdonságait nagyítja fel (hordó, sav, alkohol, borhibák), amelyeket a befogadó kóstolás során jobb lenne homályban hagyni. Végtére is egy korty bor az egy korty bor, mindegy, miből isszuk”. A zárómondat pedig egészen woke-osra sikerült: “A bohókás pohár felszabadít”.
Furcsa ezt Jeffordtól olvasni. Egy olyan magazin főmunkatársától, ahol a borleírások szókincse a százszorosa lehet egy átlag borfogyasztóénak, ahol hosszasan elemzik egy-egy évjárat csapadékeloszlását, az időjárás rezdüléseit rügyfakadáskor vagy egy parcella kőzettani összetételét. Nem akarom én elvitatni a jogot a kvaterkázásra, de megnézném Jefford arcát, amikor egy rég nem látott barátjának felhozza pincéje legféltettebb kincsét és az ragaszkodik hozzá, hogy sörös krigliből igyák meg, miközben a Sunderland-Newcastle derbit nézik a tévében és pattogatott kukoricát ropogtatnak.
Tavalyelőtt egy borszemináriumszerűség botcsinálta ceremóniamestere voltam és minden foglalkozáshoz írtam egy összefoglaló anyagot. A bevezető óra – Hogyan kóstolunk, hogyan kóstoljunk? – jegyzeteiben szerepelt egy pont a poharakról:
Végy egy jó minőségű poharat! Egy jó boros pohár új dimenzióba emeli ugyanazt a bort. Alapjában úgy működik, mint egy lencse: fókuszálja az illatot. A pörgetés, forgatás célja: a párologtatás felületének növelése. A megfelelő kehely a legolcsóbb módja annak, hogy fokozd az élmény minőségét. A jó boros pohár egyúttal olyan, mint a drága futócipő: mutatja az elszántságod mértékét, emeli a szertartás fényét és nem utolsósorban segít a cél megvalósításában.
[Az illusztráció innen származik.]
You must be logged in to post a comment.