Egész utunkon az egyetlen szállás, amit nem tudok ajánlani, pont a reims-i volt (digitálisan jól nézett ki, de a gyakorlatban két család számára szerencsétlen az elosztás, az egyik vizes blokk egy légtérben van minden mással, ajtók nélkül – a személyre szabott balszerencse pedig abból adódott, hogy a tetőt éppen újracserepezték, így a hálószobánk ablakából állványokat láttunk, az állványokról a hálószobánkba láttak, az ingyenes parkolóhelyünk ugrott és a derék tetőfedők egész nap hallgatták a helyi slágerrádiót és gajdolták a dalszövegeket (szerencse a balszerencsében, hogy munkaidőben mi sem otthon dekkoltunk)).
Négy éjszakát töltöttünk Reims-ban (ejtsd: ransz) és minden napra esős/felhős volt az előrejelzés. Ehhez képest egyszer áztunk el, akkor sem bőrig, ha esett is, az inkább szemerkélés volt. Miközben itthon tombolt a kánikula, mi a 20-23 fokos hőmérséklet mellett örültünk, ha kisütött a nap és annak is örültünk, ha beborult. Utólag megnéztem és Reims-ban valamivel kevesebb a csapadék júniusban, mint Budapesten, szóval egy esőköpeny vagy esernyő bőven elegendő óvintézkedés.
Első este a Pressoirban kötöttünk ki, aztán második este is. Lelkes, készséges és tájékozott fiatalok viszik, a felhozatal erősen natúrboros, ami champagne felől nézve termelőit jelent. Az árak szolidak (első este Pierre Peters Reserve BdB-t ittunk és egy Jean Josselin Aux Origines BdN 2018-ast, a kettő együtt kb. 100 euró volt). A hidegtálak is jók, a kétszemélyes 25 euró és kákabélűeknek felér egy komplett vacsorával.
A város legjobb borbárjának a hülye nevű Le Wine Bar by Le Vintage számít, és bár itt már kevésbé voltunk szabadon költekező hangulatban – ami a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a poharazott választékban szereplő, számunkra no-name champagne-ból rendeltünk egy palackkal -, el tudom hinni, hogy igaza van a konszenzusnak. A borlap amúgy gigantikus, a poharazott borok nem drágák és van meleg kaja is. És ez a meleg kaja kisadagos és rendkívüli minőségű – én egy minihamburgert rendeltem, ami a világ legsnasszabb étele, de húsra vágytam és olyan marhahúst kaptam, amihez foghatót talán még soha nem ettem. Érdemes előre foglalni, mert forgalmas helyen van és forgalmas hely.
(A közvetlen szomszédban éppen szabadtéri koncert zajlott a római romok között – valami helyi amatőr zenekar játszott szordínósan, nagy szünetekkel – és ez volt az egyetlen alkalom, amikor a kőkemény francia zsandárság jelezte azoknak, akik félnek, hogy védik őket, azoknak, akiktől félnek, hogy figyelik őket: egy ötfős csoport robocopnak öltözve két kutyával és egyiküknél egy süldőmalac méretű mordállyal elsétált mellettünk.)
Többször is szerettünk volna, de csak egyszer jött össze, hogy a Bocalban ebédeljünk. Aki halas, annak kihagyhatatlan. Mivel alapból halkereskedés, garantált a friss és minőségi felhozatal, és mivel bisztró, az elkészítést nem spilázzák túl, ami számomra legalábbis, egyet jelent az optimális megközelítéssel.
Pincét látogatni Champagne-ban nem egyszerű. Sok nagy és/vagy neves ház nem fogad látogatókat. Ahol fogadnak, ott fizettetnek is nagyúrasan. Jellemző példa erre a Ruinart, ahol 75 euró a belépő (igaz, a világ sokak szerint legjobb champagne-át is megkóstohatjuk). Én korábban egy nagycsoportos kirándulás keretében jártam már a Ruinart-nál, a Veuve Cliquot-nál, a Pommerynél és a Mercier-nél. A mostani látogatásainkat egy kivételével borkereskedő ismerősök ajánlása alapozta meg, azaz bennünket vendégként fogadtak ott is, ahol egyébként csengetni kell. Az idei programba nekünk már nem fért bele, de két abszolút kedvencem, a Pierre Peters és a Pierre Gimonnet et Fils készséggel fogadnak vendégeket, és az egyik legnagyobb tehetségnek elkönyvelt (Reims-közeli) Nicolas Maillart-t is csak programtorlódás miatt hagytuk ki.
A nagy házak közül, mi a Pommeryt választottuk, de nem azért, mert a champagne-aik annyira érdekeltek volna, hanem azért, mert a borvidékről és Reims-ról lehetetlen pontos képet kapni egy mészkőbánya meglátogatása nélkül és én ezt ítéltem a legimpozánsabbnak és legérdekesebbnek. A 30-40 méteres mélységben lévő csarnokok kürtőin felnézni hasonló spirituális élmény, mint egy katedrális mennyezetfreskóit silabizálni, de az a tény, hogy mi lent vagyunk a kutyában, a fény pedig felülről jön, nálam a kürtő felé billenti a mérleg nyelvét. A Pommery alagúthálózata egyúttal kortárs művészeti kiállítás, nemkevés félig átgondolt ötlettel, de azért a fele minimum értékelhető és van, ahol a helyszín és az installáció egymást támogatva valóban művészinek mondható élményt ad. A legegyszerűbb és olcsóbb opció az önvezetéses tárlatnézés és a végén, ha kitalálsz a labirintusból, meghívnak egy pohár champagne-ra, mindezt 26 euróért.
A másik négy pince, amit meglátogattunk mind kiemelkedő minőséget képvisel. A logika azt diktálta volna, hogy első nap a Pommeryvel nyissunk, de a logisztika ezt felülírta. Így a Bereche et Fils-nél kezdtünk. Raphael Bereche közel két órát szánt ránk, ami annak fényében, hogy a palackozást kellett volna felügyelnie, roppant nagyvonalú vállalás volt (a szomelié beteget jelentett). De a lényeg nem ez, hanem, hogy a Bereche egy népmesébe illő történet happy enddel (amúgy Magyarországról származtak el valamikor a XVIII. században). Úttörők voltak, úttörők maradtak, úgy masíroznak a saját ösvényükön, hogy közben a pezsgőik a történet, a szándék ismerete nélkül is teljes élményt nyújtanak.
2003 óta nem használnak vegyszert, minden parcellát külön kezelnek, spontán erjesztenek, hordóban érlelnek, aztán a palackos érlelés is dugó alatt történik, a dozázs minimális. Itt rögtön teljesült az a titkos vágyam, hogy megkóstolhassak egy bort, nem pezsgőt, hanem tényleg bort (Ay Blanc Coteaux de Champenois 2022) és a finom burgundi jelleg, a jól adagolt fa, a frissesség, az elegancia tett arról, hogy jó alapokról induljunk. A sor legkülönlegesebb darabja a Reflet d’Antan, ami 100%-ban egy 1990-ben indított réserve perpétuelle-ből készül és csak magnumba palackozzák – ahogy sejthető, tömör, komplex, elgondolkoztató darab, de az én kedvencem az Ambonnay Grand Cru Millésime 2018 volt, ami tiszta pinot noir és kirobbanóan energikus, miközben a habzás a lehető legfinomabb. (Szerettünk volna helyben vásárolni, de már mindent eladtak. Pl. ide.) Úgy éreztem, hogy rögtön az első látogatás igazolta azt a reményemet, hogy a termelők történetként és borban is több izgalmat nyújtanak, mint a nagy házak.
Délben a Clos de Champfleuryben ebédeltünk, ami passzentosan illeszkedett az útvonalba a Roger Coulon felé. Tágas, légies, jó hangulatú hely, könnyen vállalható árakkal (az ebédmenü 26 euró). Tréfás intermezzó volt, hogy a szomszédos asztalnál három melós ült overállban, és Zalto-pohárból itták a vörösbort az ebédhez.
A Roger Coulon egy elég elit-intézmény, kiforrott, hordóalapú stílussal. Itt kevésbé voltunk szerencsések. Az nem hiba, legfeljebb ránc a vasárnapi abroszon, hogy egy alkalmazott vezetett bennünket körbe – tájékozott, lelkes és kedves volt -, de az már érdemben befolyásolta az élményt, hogy fáradtak voltunk (poszt-ebéd bioritmus-hullámvölgy) és a kóstolt champagne-ok az ideálisnál melegebben kerültek a poharainkba, ez pedig a hordós érlelést és a testességet felerősítette, így a délelőtti frissítő élményhez képest ez kevésbé volt felvillanyozó. Természetesen itt is alacsony dozázzsal dolgoznak és érdekes adalék, hogy ők nem mennek el a 6 baros nyomásig, hanem a 4,5-et célozzák meg. Az Herie Hodie-ről itt írtam, érdemesebb azt az értékelést alapul venni.
(folyt. köv.)
You must be logged in to post a comment.