Jancis Robinson udvari költője, Tamlyn Currin két termelői champagne bemutatót is végigkóstolt. A beszámolóból én három pontot mazsoláztam ki. Az első, hogy megkerültek az elveszett fiatalok: “… ami feltűnő és örömteli volt, az a résztvevők átlagéletkora. A világvége-prófétáknak, akik szerint a Z generáció és a milleniálok már nem isznak bort, van egy fontos hírem: isznak, méghozzá termelői champagne-t. Londonban legalábbis”.
A második, hogy a kétkezi sámpányistáknak sikerült úgy betagozódniuk az establishmentbe, hogy közben a hímpor is megmaradt: “a termelői champagne-mozgalom olyasmit ért el, amiről a nagy házak csak álmodhatnak. A mozgalom mára a fősodor részévé vált, elfogadták és befogadták a borászat hagyományos, komolyabb tagozatába. Ugyanakkor über-cool maradt, mágnesként vonzza a feltörekvő séfek, szomeliék, importőrök és kritikusok új generációját, megőrizte a különállás, az alternatív kultúra vonzerejét, és olyan emberek, akiknek meg sem fordulna a fejükben, hogy többszáz fontot adjanak egy palack Krugért, ugyanezt az összeget boldogan kicsengetik egy Jérôme Prévost La Closerie-ért”.
A harmadik tanulságot továbbfűzöm anélkül, hogy ott lettem volna. Szóval, Tamlyn Currin – és Terry Theise – észrevétele annyi, hogy zuhan a dozázs, és ez nem feltétlenül örömteli hír, mert a kiszáradással együtt jár a savhangsúlyos, sprőd champagne-ok elszaporodása. És akkor a továbbfűzés: tudom, hogy felületes, tudom, hogy ez az állítás a csendes boroknál megvívott alkohol-csatához hasonlóan ingatag alapokon nyugszik, mégis azt kell mondanom, nem emlékszem az utolsó alkalomra, amikor egy igazán jó champagne-ra rácsodálkozva, az derült volna ki, hogy 7 gramm feletti a dozázs. Nem engedem el a fülem mellett Peter Liem vagy Terry Theise figyelmeztetését, hogy a tűzzel – vagy pontosabban az egyensúllyal és az élvezeti értékkel – játszanak azok, akik a zéró dozázst erkölcsi piedesztálra emelik és kiátkozzák a cukrot, mégis azt mondom, hogy amennyiben két champagne között kellene választanom és csak annyit tudnék róluk, hogy az egyikben 8-10 gramm a dozázs, a másikban 0-2 gramm, akkor habozás nélkül az utóbbit választanám. Közel az idő, amikor kijelenthetjük, hogy az 5-7 az új 8-10 és én ennek örülök.
Egy a ráadás: Currin hosszasan örvendezik afölött, hogy ezeket az újgenerációs borászokat nem a marketing, hanem a talaj és a szőlő egészsége érdekli. “No one talked about luxury. Just about dirt”.
Saját, szánalmasan korlátozott, ám annál élvezetesebb merítésem a közelmúltból:
Legras & Haas Blanc de Blancs Chouilly Grand Cru
Én sem ismertem. Bementem a szegedi BT üzletbe, hogy a hétvégére vegyek egy palackkal a legolcsóbb termelői champagne-ból. Aztán kiderült, hogy az Intuition ugyan nincs készleten, de a Blanc de Blancs sem sokkal drágább, ráadásul, az ügyeletes hölgy azzal bíztatott, hogy nemrégen kóstolta és kiválónak találta. Áldja meg a jóisten, teljesen igaza volt. Eleve gyengém a blanc de blancs és ezt az üde, kristálytiszta, könnyed stílt is kajálom. Díszítőjegyeiben a citrom-citromtorta vonalon mozog, nyomokban kalácsot is tartalmaz. A habzást kezdetben túlbúzgónak találtuk, de gyorsan beállt a sztenderd szintre. Összességében: elegáns, harmonikus, tisztaízű és friss – nekem találták ki. 8 pont és champagne mércével nagyon jó vétel.
Roger Coulon Heri-Hodie Extra Brut Premier Cru
Nem is lehetne élesebb a kontraszt. A Legras & Haas maga volt a tavasz, ebből viszont árad az őszi hangulat. Az előbbi chardonnay volt, ez pinot meunier, de ami talán még fontosabb, hogy az alapbor 90 százalékát egy 25 éve kezdett “réserve perpetuelle” adja.
Érett, mély, érdekes, vastag, fanyar. Gyümölcsben a vastagabb héjú, fanyarabb almák és a birs közötti tartományt fedi le, ehhez adódik egy marcipános, meg egy sörélesztős réteg. Kóstolva szokatlanul sűrű, telt, krémes, ugyanakkor minden eleme integrált és az egyensúly is megvan. Hosszú lecsengés, enyhe cseres tapadással. Különleges, emlékezetes élmény, az elvarázsolt kastélynak ebbe a szobájába még soha nem nyitottam be. 8 pont és borvidéki szinten ez is jó vétel.
Agrapart et Fils Les 7 Crus Brut
A szőlőműves-borászok (RM) között úttörő család, a legszűkebb elit tagja. A választékon belül ez a belépő, az ügyesen titkolt NV, és ami érdekesebb, az egyetlen, ami nem tiszta chardonnay. Bár ebbe is csak 10 százaléknyi pinot noir csurrant, én meg nem mondtam volna, hogy hajszál híján blanc de blancs.
Az illat roppant ígéretes, intenzív és főleg, komplex (aki szeret búvárzsebkönyvest játszani a gyümölcsökkel, annak garantált a szórakozás, van itt hazai és trópusi, dögivel). Kóstolva is határozottan zamatos, alapvetően pirosalmás. A korty kerek, a pezsgés átlagosan finom, a lendület viszont átlagon felüli. A harmadik-negyedik korty után kezdtem el érezni, hogy a savak szájban még istenesek (talán a 6 g dozázs moderál), de leérve és összeadódva, már felkavaróbb az élmény – és ez némi átértékelésre késztetett. Szóval, van ebben a champagne-ban egy adag keménység, egy masszív sav-szirt, amin a hozzám hasonló törékeny kis dzsunkák könnyen összezúzhatják magukat. 6-7 pont és 30 ezer forint.
Ráadásként egy nagyüzemi, olcsó, ami nem lehetne jó.
Champagne Jean de la Fontaine l’Eloquente
Mondanám, hogy gyanúsan olcsó, de a pinot meunier-alapú champagne-ok között az ár nem kirívóan alacsony. Márpedig ez 73 százalékban meunier. A címke és a név már inkább aggasztó; igen, ez egy nagyüzemi, fantázianeves, állatkás tömegtermék (nekem nem jutott eszembe, de az aranytyúk, az aranytojást tojó akar lenni). A tartalom rácáfol az előítéletekre, ez egy kerek, zamatos, élő, könnyen szerethető, de részletekben is gazdag champagne. Az illatban sárgaalmás, birses, érett egreses jegyek, kóstolva telt és ízes (ribizli, cseresznye), finom pezsgéssel és egy kis cseres bizsergéssel a végén. Átlagon felüli hosszúság. 6-7 pont, párban 24 euró és országos best buy.
(A cím egyúttal főhajtás egykori szerzőtársunk, Gazda Albert legendás cikke előtt.)
You must be logged in to post a comment.