Author: Alföldi Merlot

Szerencsés kimenetelű kísérlet – Villa Tolnay Mozaik 2016

~ Alföldi Merlot

Burgundit bordóival összekeverni szégyen, de nem megbocsáthatatlan bűn (l. lábjegyzet). A pinot noir-ba cabernet-t keverő borászokkal azonban már a Code Napoléon is külön cikkelyben foglalkozott. És a francia határról ma is visszafordítják azt, aki a chardonnay-t rieslinggel keveri. Nem tudom, hogy van-e külön büntetési tétele, de hátrahőköltem, amikor megláttam, hogy a Villa Tolnaynál Burgundiát oltanak Loire-ra, tölgyet az amforára.  Continue reading “Szerencsés kimenetelű kísérlet – Villa Tolnay Mozaik 2016” →

Crazy science – Villa Tolnay Mozaik 2016

~ Alföldi Merlot

Mixing up your Burgundy with a Bordeaux can be painfully embarrassing but it is not a crime (see footnote). Blending cabernet and pinot noir on purpose however is a serious offence and ever since Code Napoléon there has been a law against it. Similarly expect to be turned back at the French border if the records show that you are a producer of blends mixing chardonnay with riesling. I am not exactly sure if there are sanctions against this kind of shenaningans but I was stopped in my tracks when I saw that Villa Tolnay blends Burgundy with Loire, oak with clay. Continue reading “Crazy science – Villa Tolnay Mozaik 2016” →

Sorozatkész – Disznókő Inspiration Dry 2017

~ Alföldi Merlot

Nem tudom, mennyit ér, amikor én dicsérek tokaji furmintot. A lelkem mélyén meg vagyok róla győződve, hogy sokat, de van itt egy átugorhatatlan praktikus bökkenő: ha teszem azt, a loureirót szeretném fölfedezni, akkor biztosan nem olyanhoz fordulnék befektetési tippekért, aki folyton a fajtával szembeni fenntartásait szajkózza.   Continue reading “Sorozatkész – Disznókő Inspiration Dry 2017” →

Balancing act – Disznókő Inspiration Dry 2017

~ Alföldi Merlot

Not sure it means anything if I sing the praise of a Tokaj furmint. Of course in my heart of hearts I am convinced that the answer is ’yes’, but there is a practical doubt not easy to dismiss: if I were intent on discovering let’s say loureiro I would much rather rely on the recommendations of someone who loves this variety than someone who is sceptical about its merits.  Continue reading “Balancing act – Disznókő Inspiration Dry 2017” →

Házi kedvenc – Sabar Olaszrizling Birtokbor 2017

~ Alföldi Merlot

Ha az ember valamit megszeret, az kissé olyan, mintha nevére is venné. Kritikusnak nem szerencsés állapot, ugyanakkor fontos jelzés, hogy maradt még benne gyúlékony anyag. A 2016-os Sabar Olaszrizlinget annyira szerettem, hogy egyrészt kartonszám fogyasztottam, másrészt féltettem: rosszul esett volna, ha rosszat olvasok/hallok róla. A 2017-es megengedi, hogy a féltésből kicsomagoljam magam. Continue reading “Házi kedvenc – Sabar Olaszrizling Birtokbor 2017” →

Pet – Sabar Olaszrizling Birtokbor 2017

~ Alföldi Merlot

When you fall in love with something it’s a bit like adopting it. Not the best stance for a critic but I have comforted myself by the thought that it’s a sign of still being passionate about wine. I loved the 2016 Sabar Olaszrizling so much that not only have I emptied at least a dozen bottles over the last 18 months but I have also got protective about it: I was frightened by the idea that some people might diss it. The 2017 lets me out from this self-imposed cage of affection. Continue reading “Pet – Sabar Olaszrizling Birtokbor 2017” →

Trend-bucker – AÉS Egri Kadarka Superior 2017

~ Alföldi Merlot

Ferenc Csutorás is one of the most exciting Eger winemakers. He is a living and breathing wikipedia of Hungarian winemaking and an honest and often critical commentator of his wine region. Almagyar-Érseki Vineyards and Winery is a revitalized and expanded successor to the family business, the result of three friends’ joint efforts. (You can find out more about the name here, and about the collaboration of like minds here). Continue reading “Trend-bucker – AÉS Egri Kadarka Superior 2017” →

Csúcstámadás oxigénpalackkal – Schloss Gobelsburg Grüner Veltliner ‘Lamm’ 2015

~ Alföldi Merlot

Én erősen hiszek a műfajokban, így ez a bor némileg zavarba hozott. A grüner veltliner világkarrierjének alapító mítosza egy nagyszabású burgundi/chardonnay vakteszthez kötődik, ahol a tekintetes zsűrit alaposan megtréfálták a méregdrága burgundiak közé rejtett zöldveltelinik. A történet fontos hivatkozási alap lett az osztrákok számára, és ami azt illeti, én sem tudom kiverni a fejemből. Continue reading “Csúcstámadás oxigénpalackkal – Schloss Gobelsburg Grüner Veltliner ‘Lamm’ 2015” →

Nem egy rugóra jár az orrunk

~ Alföldi Merlot
Tekintélyes szaglószerv. (A kép forrása: hk.asiatatler.com)
Vicces dolog a szaglás. Az, hogy egy borban mindketten mandulaillatot érzünk, még nem garancia arra, hogy amikor te egy másik borban mandulaillatot érzel, én is azt fogom érezni. Évente egyszer biztosan számíthatunk egy terjedelmes dolgozatra, amely módszeresen levezeti, hogy a borok értékelésében miért hiú ábránd objektivitást remélni.
 
Ha van türelmünk, elolvassuk, egyetértően bólogatunk, majd tovább lapozunk, hogy megtudjuk, melyik az a bor, amelyik objektíve jobb a többinél, azaz saját nyelvünkre lefordítva: haladéktalanul be kell szereznünk, hogy mi is beléphessünk a nirvánába. 

A World of Fine Wine-ban megjelent értekezésében Steve Slatcher is eljut az előre ismert válaszig, de ő visz egy kis csavart a dologba azzal a kijelentésével, hogy borértésünk ugyan szubjektív, ám ezen nincs mit szégyellni, sőt. Ő bizonyára úgy gondolja, hogy a „sőt” miatt volt érdemes újratárgyalni a kérdést, és én is elismerem, hogy a „hivatásos” és az „amatőr” közösségek szerepének elemzése kellően érdekes, engem mégis a „szagvaksággal” foglalkozó rész ragadott meg, ezért ebből szabadfordítottam néhány szemelvényt.

Az objektív/szubjektív kérdés gyorsan rövidre zárható. Egy bor tulajdonságait csak akkor tudjuk értékelni, ha érzékeljük, márpedig az érzékelés bennünk zajlik le, az érzékszerveink és az agyunk közreműködésével. Az érzékelés tehát személyhez kötött, így az értékelés sem indulhat személytelen alapokról, azaz óhatatlanul szubjektív lesz. De vajon előfordulhat-e, hogy az érzékelésben meglévő különbségek annyira minimálisak, hogy ugyanarról a borról alapvetően ugyanazt a képet alakítjuk ki?

Az érzékelésben tapasztalható személyes eltérések egyik szembeötlő példája a színvakság. A színvakság gondolata feltételezi, hogy léteznek „standard megfigyelők”, akik pontosan látják a színeket. Csakhogy a tudomány azt tanítja, hogy egyrészt színek nincsenek, csak különböző hullámhosszú fény, amelyet az agyunk színként dekódol, másrészt, hogy a szemünk vagy az agyunk működésének eltérései miatt a színeket más-más színben látjuk. Bár a tények magyarázatához nincs jobb magyarázat, mint a tudományos magyarázat, a standard megfigyelő gondolatát segítségül hívni a színlátás megértéséhez nem tűnik haszontalannak.

De létezhet-e standard megfigyelő a szaglás és az ízlelés összefüggésében? Mondhatjuk-e azt, hogy az ízek a borhoz tartoznak, és így a standard megfigyelő az, aki ezeket helyesen érzékeli? Vagy többre megyünk azzal, ha azt mondjuk, hogy a bor objektív valósága az, hogy különféle vegyületek bonyolult vegyüléke, és az aromák és zamatok csak a megfigyelő elméjében léteznek?

A színvakság a férfiaknak kb. 8 százalékát érinti, a nőknek pedig mindössze 0.05 százalékát, a népesség túlnyomó többsége tehát standard megfigyelőnek tekinthető. A „szagvakság”, vagyis valamilyen szag észlelési képességének hiánya – tudományos nevén anozmia – azonban jóval gyakoribb. Avery Gilbert 2008-ban kiadott könyvében azt írja, hogy húsznál több specifikus anozmia létezik, köztük akad olyan, amelyik a népesség 75 százalékát érinti. Hogyan lehetne egy ilyen területen standard megfigyelőkről beszélni? Amikor az emberek 75 százaléka nem érez valamilyen szagot, akkor vajon nem a 25 százalékos kisebbség a „rendellenes”? Még ha valamennyi anozmia esetében a többségi érzékelést választanánk „helyesnek”, akkor is minimális lenne azok száma, akiket a huszonvalahány anozmia egyike sem érint. Amennyiben őket tekintjük „ideális orrnak”, akkor az ő észleléseik a többség számára reprodukálhatatlanok. Az anozmia azonban szélsőség, a szagérzékenységben tapasztalható egyéni eltéréseknek csak a töredéke adódik ebből. El kell tehát fogadnunk, hogy nemcsak elvi, hanem mélyen beágyazott gyakorlati okai is vannak annak, hogy a szagok érzékelése szubjektív.

A szaglás fiziológiai sajátosságai miatt a parfümök létrehozásakor pl. a mesterséges mósusz receptjében több mósusz illatú vegyületet kevernek össze, hogy az, aki az egyikre nem érzékeny, a másikat mégiscsak érzékelje. Ez abból a szempontból is érdekes, hogy megmutatja, nem bizonyos szagok érzékelésére vagyunk képtelenek, hanem bizonyos vegyületek érzékelésére. Ebből következően, amikor két ember egy borban ugyanazt az illatjegyet fedezi fel, az nem garancia arra, hogy amennyiben egy másik borban egyikük ismét érzékeli ugyanezt az illatjegyet, a másik is észlelni fogja.

A borhoz köthető anozmiák egyik legalaposabban föltárt esete a rotundone, a bors illatát meghatározó egyik szeszkviterpén érzékelésének hiánya. Amikor egy syrah-ban borsillatot érzékelünk, akkor ez a vegyület a felelős. De ha nem érezzük, az sem olyan nagy csoda, mivel az emberek 20 százaléka képtelen érzékelni. Vagyis az emberek egyötödének fogalma sincs, hogy miről beszélünk, amikor azt állítjuk, hogy a syrah illata borsos. Aki kóstolt már TCA-val enyhébben fertőzött bort társaságban, majd beszállt a vitába, hogy vajon a bor dugós-e vagy sem, annak nem kell külön magyarázni, hogy a TCA-érzékenységünkben is hatalmas különbségek vannak.

De nemcsak az aromaérzékenységünk változik egyénenként, hanem az ízérzékenységünk is. (A jelenségről és meghökkentő következményeiről mi is értekeztünk „Mutasd a nyelved, megmondom, mit igyál” alcímmel.) Nyelvünk érzékenysége a keserű ízű 6-n-propiltiouracilra (általános rövidítése:PROP) hatalmas eltéréseket mutat. A PROP-érzékenység genetikailag erősen meghatározott, és pl. az észak-amerikai europid népesség 30 százaléka teljesen képtelen érzékelni. A PROP-ra különösen érzékeny embereket szuperízlelőknek hívják, mivel ez egy csomó más vegyület érzékelésének képességével is összefügg. A borkóstolás kontextusában ez azt jelenti, hogy a szuperízlelők különösen érzékenyek a keserű ízekre és az édeset sem szeretik. (Ami azt illeti, a bort sem.)

És innen már csak kézügyesség kérdése levezetni, hogy a legkifinomultabb érzékenységű és/vagy legszélesebb tapasztalattal rendelkező borkritikusok értékítéletének ismerete semmilyen gyakorlati haszonnal nem jár az átlagfogyasztó számára. Slatcher nem ezt teszi, de egy másik ösvényen elindulva egészen közel kerül hozzá. Ám ennek és még számos meglepő következtetésnek a megismeréséhez már angol nyelvtudásra és egy nyugodt félórára lesz szükségük.