Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
Ha egy gonosz géniusz egyetlen fajtába akarná sűríteni mindazt, ami egy borász életét pokollá teheti, az eredmény nagyon hasonlítana a nebbiolóra. Nem elég, hogy vékonyhéjú, rothadásra hajlamos, elsőként virágzik és utolsóként érik, de a belőle készült bor is inkább látszik rozénak, mint vörösnek, metszően savas, kíméletlenül tanninos és bár testben legfeljebb papírsúly, alkoholban kiakasztja a mérleget. Akkor mégis miért erőlködnek vele? Continue reading “Macskák háborúja Piemontban”
Az olasz fehér régi mániám. Mint a mániák általában, ez is személyre szabott és bajban lennék, ha meg kellene mondanom, hogy ebben mekkora szerepe van a kóstolható tartalomnak és mekkora a mentális csomagolásnak (mintha én fedeztem volna fel, mintha az én kis titkom lenne). A vörös oldal csak azért került képbe, mert a vendégek számára teljesebb fogyasztói élményt akartam nyújtani; ehhez képest kivágták a rezet, meg sem fordult a fejünkben, hogy másodhegedűsök lennének (persze kinek ne futna össze a nyál a szájában, amikor azt hallja, hogy vernács meg lágrejn). Summa summarum: az “észak-olasz” merítés erőn felül teljesített, a miénkhez hasonló falusi olvasóköröknek jó szívvel ajánlom lopásra. Continue reading “Belenyúltunk – megfizethető észak-olaszok”
Ha valami olyan, mint egy olaszrizling, de olasz, ahhoz semmi közöm. Ha olaszrizling és magyar, akkor bezzeg azonnal tapsikolok, mint a csattogós lepke. Mostanában és általában gyakran eszembe jut, hogy a borértéshez szerelem is kell, vagyis vágy. Ameddig az nem támad, addig a kóstolás csak katalóguslapozgatás, kirakatnézés, piszmogás, nem pedig alámerülés, odaadás, koncentráció. Az a bor, amelyik pusztán a palack tartalmával át tud bennünket rántani az első körből a másodikba, tényleg tud valamit. Continue reading “Szerénységre tanít – Nicola Bergaglio Minaia Gavi 2018”
You must be logged in to post a comment.