Ha egy gonosz géniusz egyetlen fajtába akarná sűríteni mindazt, ami egy borász életét pokollá teheti, az eredmény nagyon hasonlítana a nebbiolóra. Nem elég, hogy vékonyhéjú, rothadásra hajlamos, elsőként virágzik és utolsóként érik, de a belőle készült bor is inkább látszik rozénak, mint vörösnek, metszően savas, kíméletlenül tanninos és bár testben legfeljebb papírsúly, alkoholban kiakasztja a mérleget. Akkor mégis miért erőlködnek vele?
A kérdés egészen mostanáig hidegen hagyott. Kóstoltam ugyan egy-két a második évtizedében megszépült barolót, barbarescót, de ezek a kivételt jelentették a tanninszörnyek karneválján. Így ami Piemontot illeti, én átaludtam az elmúlt évtizedet és most dörzsölgetem a szemem. „A borok, amelyeknek egykor az volt a híre, hogy fiatalon megközelíthetetlenek és az érésüket nem években, hanem emberöltőben mérik, nagyjából egyetlen generáció alatt eljutottak a félig hiúz maine coontól a brit rövidszőrűn át a kecses burmai macskáig” – írja Sarah Heller. „A mai borok mindenekelőtt törékenyek; soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még használni fogom ezt a jelzőt Torinótól délre készült nebbiolókra. De nem az történt, hogy a tanninokat vastag gyümölcspaplanba bugyolálták – a nebbiolo természetes transzparenciája és gyönyörű, karcsú testalkata sértetlenül megmaradt -, és nem is az, hogy a tannin az elhúzódó erjesztés vagy a végtelen hordós érlelés során polimerizálódott.”
Akkor mégis mi történt? Sarah Heller szerint a konzervatívok és a forradalmárok két évtizednyi háborúja után mindkét fél belátta, hogy jobb lesz az arany középhez gravitálni, mint a saját hülyeséget fullba tolni. Én nem voltam ott, felőlem akár isteni csoda is lehet – vagy egyszerűen visszavettek az extrahálásból -, a lényeg, hogy a korábban ihatatlan nebbiolók nem csupán ihatóvá váltak, hanem gyakorlatilag tökéletesen hozzák azt, amit egy pinot noirtól várnék és ritkán/drágán kapok meg.
Jancis Robinson olaszországi tudósítója, Walter Speller a közelmúltban már arra figyelmeztetett, hogy bár az erőborok alkonyával megnyílt az út a hagyományos olasz fajták érvényesülése előtt – többé nem szégyen sápadtnak, karcsúnak és túlmozgásosnak lenni – ebből újabb csapdahelyzet adódik: az egyik stílusdiktatúra láncait levetve egy másik stílusdiktatúra karjaiba vetik magukat a borászok és megkezdődött a barbera, a nebbiolo, a sangiovese stb. elpinósítása. Én ilyen messzire nem látok, egyszerű lelkem örül, hogy ami korábban eltaszított, az most magához ölel.
A kóstolóhoz az ihletet a Prunotto aktuális Barbarescójától kaptam, de a gerincet a G.D. Vajra borok adták. Rengeteg értékelést olvastam el, és úgy tűnt, hogy az árakat is figyelembe véve, a Vajra a legjobb választás az ismerkedéshez. Monica Larner (Robert Parker): „A legérdekesebb portfóliót Piemontban szerintem a G.D. Vajra rakta össze gondos munkával. A változatos ízek és a helyi fajták sokszínűsége miatt számomra minden évben ez az egyik legjobban várt látogatás a borvidéken.”
Luigi Baudana Langhe Bianco Dragon 2024
Sokat vacilláltam, hogy egy vörösboros vidékről és pincétől szabad-e fehéret rendelni. A kockázatvállalás kifizetődött, egyúttal jó kezdés és erős jelzés volt a Vajra minőségről (a 2,6 hektáros Luigi Baudanát 2009-ben vették meg). Az összetétel 46 százalék chardonnay, 25 sauvignon blanc, 24 nascetta és 5 riesling. 9 hónapig érett finomseprőn acéltartályban. Intenzív, megnyerő és elegáns, egyáltalán nem voltunk felkészülve erre a minőségre. Az illatban sárga alma, körte, ananász, zöld őszibarack és valami meszes, minerális jelleg. Kóstolva az érett gyümölcs édessége találkozik az élénk és kerek savakkal. A textúra krémes, egy kis cseres tapadással. Mesterien házasított és elkészített bor. Erős 7 pont és €12.90.
G.D. Vajra Langhe Rosso 2023
Itt az okozott dilemmát, hogy bár Herr Lobenberg minden szépet elmondott róla, mégis csak egy borvidéki Fradi-leves: 30-30 százalék barbera, dolcetto és nebbiolo, a fennmaradó 10 százalék mindenféle őshonos fajtákból áll össze. De ezúttal is kiderült, hogy a Vajra név minőségi és stílus garancia. A fajták egyenként számunkra szokatlanok, a végeredmény mégis ismerős: a kékfrankos-pinot noir-kadarka vonalon mozog. Friss, eleven, élvezetes, jóízű bor. Egy rész fekete cseresznye, egy rész fekete föld, egy rész mandulalikőr. Alig közepes test, szaftos korty, élénk savak, finoman tapadó tannin, hosszú, gyümölcsös, mandulásan kesernyés lecsengés. Semmi túlzás. 6-7 pont és €12.50. Abszolút best buy.
G.D. Vajra Langhe Nebbiolo 2023
Ha soha nem ihatnék ennél jobb bort, akkor is boldogan halnék meg. Tökéletesen megtestesíti a mai borízlésemet. És bónuszként azt a hipotézisemet is alátámasztotta, hogy a drágább nem feltétlenül jobb. Az alapot adó dűlő történelmileg Barolónak számított, de az országút építésekor a rossz oldalra került. Gyönyörű, szárnyaló illat: narancslikőr, eper és erdei szamóca. Kóstolva az édes kortyközép körül ánizsos-mandulás kesernye, amit az érett, nem szárító tannin foglal keretbe. Egy tiszta, természetes, élettel teli, elegáns és komplett bor. Az aromák intenzitása ritkán találkozik ilyen szép egyensúllyal és ihatósággal. 8-9 pont és €19.50. Óriási best buy.
G.D. Vajra Barolo Albe 2021
Az est sztárja, sok évre visszamenőleg minden kritikus kedvenc belépőszintű barolója. Az aktuális évjárat Robert Parkernél 95 pont, James Sucklingnál 94, a Decanternél 93. Ha vakteszten kellett volna kiválasztani, hogy melyik a sor legdrágább bora, nem lett volna nehéz dolgunk: a hordó, a magas alkohol, a selymes korty és a tekintélyparancsoló tannin alapján erre szavaztunk volna. A tetszésindex alapján azonban csak a harmadik helyig jutott. Készséggel elhisszük, hogy ez egy kiváló bor, de a Langhe Nebbiolónál kevesebb részletet mutat és a több fa, alkohol és tannin ezért senkit nem kárpótolt. Szép bor és biztosan szépen érik majd, a mi ízlésünkhöz azonban jóval közelebb esik a friss, intenzív, színpompás és fele ennyibe kerülő Langhe Nebbiolo. 8 pont és €39.
Prunotto Occhetti Nebbiolo Langhe 2022
Mivel nem akartam a Vajra-sort megtörni, így ez a Prunotto Nebbiolo szélárnyékba került. Egyrészt, az Albe minden szempontból nagyobb volt nála, másrészt, és ez a fontosabb tényező, a Vajrák illatban és ízben annyira erőteljesek, hogy egy átlagos bor elhalványul mellettük. Kedves, kiegyensúlyozott, visszafogott, igazából, nehéz lenne bármit a szemére vetni, csak egyszerűbbnek, szürkébbnek tűnt a tűzijáték után. Abban a világban, ahol nincs Vajra, boldogan elfogadnék belőle egy kartonnal. 6 pont és €22.
Prunotto Barbaresco 2022
Nem is hasonlít a régi Prunottókra – igaz, van már vagy 15 éve annak, hogy rendszeresen kóstoltuk őket -, áttetsző rubinvörös, halvány, mint egy magyar rozé, az illat csupa eper, szamóca, szárított virág, kandírozott narancshéj, a háttérben némi erdei humusszal. Kóstolva kiegyensúlyozott, törékeny, gyengéd, elegáns és friss, vörösáfonyával és ribizlivel. A tannin csak jelzésértékű, finom réteg. Utólag megnéztem, mindössze 8 nap volt a maceráció és ha valahol, akkor itt tényleg beszélhetünk burgundizálódásról. A Vajra Albéval szemben az alkohol nem érződik, viszont annak definiáltsága, ereje és lendülete sincs meg benne (én azért inkább ezt választanám). 8 pont és 17000 Ft.
A három legjobb megszavazása után a Vajra Langhe Nebbiolo került az élre, ezt követte a fehér Baudana Dragon, a harmadik a Barolo Albe lett. A Vajra-borok kaphatóak is itthon, meg nem is, de hosszas keresés után találtam egy helyet, ahol van kínálat, az árak sem arcátlanok és az évjáratok viszonylag frissek: buono.hu. A Prunottót a Bortársaság forgalmazza.
[A macskafotók forrásai: maine coon; brit rövidszőrű; burmai.]
You must be logged in to post a comment.