Úgy estünk neki a Loire-nak, mint vakok az elefántnak – azzal a különbséggel, hogy ez nem egy komplett, lélegző, trombitáló behemót volt, hanem random alkatrészek: egy agyar, egy preparált farok, egy mumifikálódott ormány meg egy lakkozott lábszár. Ennyiből látók sem mondanák meg, hogy ez valaha egy állat volt. Sancerre-t, Sevre-t, Vouvray-t és Chinont éppen olyan nehéz összeillő egésznek látni, mint emblematikus fajtáikban – sauvignon blanc, melone de bourgogne, chenin blanc és cabernet franc – rokonságot felfedezni. Más kérdés, hogy térképen szépen felfűzhetőek egy szálra, a Loire nagyobb megbicsaklások nélkül, egyenes vonalban csordogál keletről nyugatra, és miután mindannyian kaptunk egy dekoratív, színes szamárvezetőt, könnyű volt abba az illúzióba ringatni magunkat, hogy nem fogalomtalanul kóválygunk.
Munkaidőben pezsgőzni – Copenhagen Sparkling Tea
Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy tudok egy kiemelkedően jó pezsgőt, amitől nem rúgsz be és feleannyiba kerül, mint egy no-name champagne? Én biztosan lecsapnék rá. És ha a gyakorlatban kiderülne, hogy mindez csak részben igaz, akkor is örülnék, ha egy étteremben szembe jönne velem. Continue reading “Munkaidőben pezsgőzni – Copenhagen Sparkling Tea”
Suckling szőrtelen szíve – vörösek szekszárdi hangsúllyal
Ifj. Vida Péter küldött nekünk egy hatpalackos keresztmetszetet, ami végül nálam kötött ki és kiváló apropót jelentett ahhoz, hogy szétnézzek a magyar vörösek között. Az alsó polc a best buy-kudarc miatt amúgy is indokolt volt, a középső és a felső meg az itthoni készletekből adódott. Értek kellemes meglepetések, ezekről részletesebben írok, ami beleszürkült az átlagba vagy verte a lécet, arról csak slágvortokban. Continue reading “Suckling szőrtelen szíve – vörösek szekszárdi hangsúllyal”
Én így szeretem – Josep Grau Viticultor
Ha besétálnék egy úri borszabóhoz, hogy készítsen nekem egy passzentos öltönyt, ami hűen tükrözi az ízlésemet és finoman korrigálja az alkatomat, az eredmény megszólalásig hasonlítana egy Josep Grau-borra. Amikor néhány hete megpróbáltam rendet rakni a fejemben, a teoretikus zokni-szortírozásnak az lett a végeredménye, hogy a nekem tetsző bor áttetsző és szaftos. Sajnos, mindkét jelző magyarázatra szorul, jobb híján ragozom is őket hosszasan, pedig létezik tökéletes illusztráció, az aktuális Grau-szortimentben mindjárt hármat is találtam. Continue reading “Én így szeretem – Josep Grau Viticultor”
Furmint Február 2025 – kedvencek
Zavarba ejtő sokszínűség. Ahány pince, annyi stílus – ha Burgundiára (is) igaz, hogy a termelő az első (nem pedig a termőhely; ugyan kitérő, de érdemes a hivatkozott írást elolvasni, Toby Morhallnak, a The Wine Society beszerzőjének akad néhány érdekes megjegyzése a világ legfelkapottabb szegletéről), akkor Tokajra és a magyar borvidékekre fokozottan az. Megannyi rusztikus, sorjás furmintba futottam bele, amelyekkel nem tudtam megbarátkozni – az én kedvenceim a megszelídített, csiszolt iskolából kerültek ki. Continue reading “Furmint Február 2025 – kedvencek”
Az a legfinomabb, amit csak kézzel-lábbal lehet enni
Ez az utolsó dolog, ami miatt aggódnom kellene, mégis mélyen elkeserített, hogy kedvenc angol étteremkritikusom 15 év után elbúcsúzik a Guardiantől. Mint kiderült, Jay Rayner, a szellemes kivégzések bajnoka nem nyugdíjba vonul, csak egy erődített fizetőfal mögé költözik (Financial Times). Búcsúcikkében a tőle megszokott stílusban összefoglalta eddigi pályája tanulságait. Néhány szemelvényt lefordítottam, lehet rajta nevetni, bólogatni, ízlés szerint felháborodni és persze aki bírja a nyelvet, olvassa az eredetit. Continue reading “Az a legfinomabb, amit csak kézzel-lábbal lehet enni”
Miért nem 10 pont?
Az elmúlt hetekben több olyan kóstolón is részt vettem, ahol igazoltan nagy borokon tesztelhettük az ízlésünket. Nem vagyok nagy barátja a nagyboroknak, ami nem azt jelenti, hogy önmagam ellensége lennék, hanem annak elfogadása, hogy a nagyborok általában bordóiak vagy burgundiak, az előbbiekkel szoktam találkozni, és nem tartoznak a kedvenceim közé, az utóbbiakkal nem szoktam találkozni, pont. Amikor bordói(as) nagyborokkal találkozom, igyekszem az alkalomhoz konfigurált elmével asztalhoz ülni, fenntartásaimat felfüggesztem, szertartásosan figyelek, pörgetek, gargalizálok, kármentek és jegyzetelek. Aztán utólag próbálok valami tanulságot összeeszkábálni. Continue reading “Miért nem 10 pont?”
Fa nélkül is lehet nagy bort készíteni
Vöröseknél az érlelés az univerzális csodaszer, gyógyír minden nyavalyára, sőt, egyesek szerint nem is lehet nagy bor az, ami nem érlelhető. Vagyis az érlelés valami olyat tesz hozzá a borhoz, ami egyébként nincs meg benne és másként nem is kerülhet bele. Gyorsan tegyük hozzá, hogy a nagy borok jelentős hányada fiatalon gyakorlatilag ihatatlan. Nem véletlen, hogy Riojában, Piemontban vagy Montalcinóban a többéves hordós/palackos érlelés az eredetvédelem és a minőségi hierarchia nélkülözhetetlen eleme, és Bordeaux-ban is annak kellene lennie. Continue reading “Fa nélkül is lehet nagy bort készíteni”
Magyar fehér válogatott – zárókör
A harmadik kör – a furmint és környéke területi selejtező – csonka lett volna, egyrészt, a 2024-es Gizella nem érkezett meg időben, másrészt, a Barta KVG-ről logisztikai és anyagi nehézségek miatt lemondtam (#amatőrizmus, inkompetencia, blognyomor). Ezért bevártam a felmentő sereget és a badacsonyi és somlói szabadcsapatok csatlakozásával ígéretes mezőny alakult ki. Más kérdés, hogy nem mindenki hozta a kötelezőt. Continue reading “Magyar fehér válogatott – zárókör”
Új időszámítás: Márkvárt Sauli Kadarka 2022
Nem kóstoltam ettől izgalmasabb magyar vörösbort 2024-ben. Ehhez fogható kadarkát pedig két évtized alatt is csak elvétve. Ez nemzetközi csúcsvörös színvonal, egy olyan fajtából, amiből többnyire csak ilyen-olyan – jó, kevésbé jó – ivóborokkal állnak elő termelőink. Continue reading “Új időszámítás: Márkvárt Sauli Kadarka 2022”
You must be logged in to post a comment.