15-20 évvel ezelőtt fogalom volt a Gere Kopár, meg a Vili Papa Cuvée, talán a Duennium is. Túl keveset mozgok boros körökben, hogy meg tudjam mondani, vannak-e még hasonló brandek, de ha nekem kellene jelölnöm, akkor biztos, hogy a Pannonhalmi Főapátság Rajnaija, a St. Andrea Áldás és az Etyeki Kúria Chardonnay-ja is szerepelne a listán. Ezek ugyan nem kiemelkedő borok, mégis többet tesznek a magyar borkultúráért, mint a tizenezerpluszos dűlős csodák vagy kőzetesszenciák.
Sebestyén Indigó 2024
Az előző kiadás hasított, és a friss, 2024-es sem lő mellé. Az évjárat forróságát azért érezni rajta, nem olyan ropogós, mint elődje, de élvezeti értékből így is jeles.
Magyar-osztrák örökrangadó
Eljött a nagy pillanat, nyíltak a kártyák, felfedődtek a lapok. Az eredmény döntetlen lett, de xG-ben simán nyertük a meccset. Mire fogok emlékezni három év múlva? Először is, hogy Barta a király. Másodszor, hogy mennyire magas volt a színvonal. Harmadszor, hogy mennyire más az eredmény, ha egyszerre hat vendégre és egy borra kell figyelnem, mint amikor nulla vendégre és egy borra. Continue reading “Magyar-osztrák örökrangadó”
Loire-gloire
Úgy estünk neki a Loire-nak, mint vakok az elefántnak – azzal a különbséggel, hogy ez nem egy komplett, lélegző, trombitáló behemót volt, hanem random alkatrészek: egy agyar, egy preparált farok, egy mumifikálódott ormány meg egy lakkozott lábszár. Ennyiből látók sem mondanák meg, hogy ez valaha egy állat volt. Sancerre-t, Sevre-t, Vouvray-t és Chinont éppen olyan nehéz összeillő egésznek látni, mint emblematikus fajtáikban – sauvignon blanc, melone de bourgogne, chenin blanc és cabernet franc – rokonságot felfedezni. Más kérdés, hogy térképen szépen felfűzhetőek egy szálra, a Loire nagyobb megbicsaklások nélkül, egyenes vonalban csordogál keletről nyugatra, és miután mindannyian kaptunk egy dekoratív, színes szamárvezetőt, könnyű volt abba az illúzióba ringatni magunkat, hogy nem fogalomtalanul kóválygunk.
Munkaidőben pezsgőzni – Copenhagen Sparkling Tea
Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy tudok egy kiemelkedően jó pezsgőt, amitől nem rúgsz be és feleannyiba kerül, mint egy no-name champagne? Én biztosan lecsapnék rá. És ha a gyakorlatban kiderülne, hogy mindez csak részben igaz, akkor is örülnék, ha egy étteremben szembe jönne velem. Continue reading “Munkaidőben pezsgőzni – Copenhagen Sparkling Tea”
Suckling szőrtelen szíve – vörösek szekszárdi hangsúllyal
Ifj. Vida Péter küldött nekünk egy hatpalackos keresztmetszetet, ami végül nálam kötött ki és kiváló apropót jelentett ahhoz, hogy szétnézzek a magyar vörösek között. Az alsó polc a best buy-kudarc miatt amúgy is indokolt volt, a középső és a felső meg az itthoni készletekből adódott. Értek kellemes meglepetések, ezekről részletesebben írok, ami beleszürkült az átlagba vagy verte a lécet, arról csak slágvortokban. Continue reading “Suckling szőrtelen szíve – vörösek szekszárdi hangsúllyal”
Én így szeretem – Josep Grau Viticultor
Ha besétálnék egy úri borszabóhoz, hogy készítsen nekem egy passzentos öltönyt, ami hűen tükrözi az ízlésemet és finoman korrigálja az alkatomat, az eredmény megszólalásig hasonlítana egy Josep Grau-borra. Amikor néhány hete megpróbáltam rendet rakni a fejemben, a teoretikus zokni-szortírozásnak az lett a végeredménye, hogy a nekem tetsző bor áttetsző és szaftos. Sajnos, mindkét jelző magyarázatra szorul, jobb híján ragozom is őket hosszasan, pedig létezik tökéletes illusztráció, az aktuális Grau-szortimentben mindjárt hármat is találtam. Continue reading “Én így szeretem – Josep Grau Viticultor”
Furmint Február 2025 – kedvencek
Zavarba ejtő sokszínűség. Ahány pince, annyi stílus – ha Burgundiára (is) igaz, hogy a termelő az első (nem pedig a termőhely; ugyan kitérő, de érdemes a hivatkozott írást elolvasni, Toby Morhallnak, a The Wine Society beszerzőjének akad néhány érdekes megjegyzése a világ legfelkapottabb szegletéről), akkor Tokajra és a magyar borvidékekre fokozottan az. Megannyi rusztikus, sorjás furmintba futottam bele, amelyekkel nem tudtam megbarátkozni – az én kedvenceim a megszelídített, csiszolt iskolából kerültek ki. Continue reading “Furmint Február 2025 – kedvencek”
Az a legfinomabb, amit csak kézzel-lábbal lehet enni
Ez az utolsó dolog, ami miatt aggódnom kellene, mégis mélyen elkeserített, hogy kedvenc angol étteremkritikusom 15 év után elbúcsúzik a Guardiantől. Mint kiderült, Jay Rayner, a szellemes kivégzések bajnoka nem nyugdíjba vonul, csak egy erődített fizetőfal mögé költözik (Financial Times). Búcsúcikkében a tőle megszokott stílusban összefoglalta eddigi pályája tanulságait. Néhány szemelvényt lefordítottam, lehet rajta nevetni, bólogatni, ízlés szerint felháborodni és persze aki bírja a nyelvet, olvassa az eredetit. Continue reading “Az a legfinomabb, amit csak kézzel-lábbal lehet enni”
Miért nem 10 pont?
Az elmúlt hetekben több olyan kóstolón is részt vettem, ahol igazoltan nagy borokon tesztelhettük az ízlésünket. Nem vagyok nagy barátja a nagyboroknak, ami nem azt jelenti, hogy önmagam ellensége lennék, hanem annak elfogadása, hogy a nagyborok általában bordóiak vagy burgundiak, az előbbiekkel szoktam találkozni, és nem tartoznak a kedvenceim közé, az utóbbiakkal nem szoktam találkozni, pont. Amikor bordói(as) nagyborokkal találkozom, igyekszem az alkalomhoz konfigurált elmével asztalhoz ülni, fenntartásaimat felfüggesztem, szertartásosan figyelek, pörgetek, gargalizálok, kármentek és jegyzetelek. Aztán utólag próbálok valami tanulságot összeeszkábálni. Continue reading “Miért nem 10 pont?”
You must be logged in to post a comment.