Egy Tokaj könyv, amelynek nem Szepsy István a pozitív hőse. Egy Tokaj könyv, amely szerint a szabadság és a fenntartható siker záloga a szabad piaci verseny. A Tokaji keserű egyszerre vádbeszéd, történelmi tanulmány, piacelemzés és szórakoztató anekdotagyűjtemény.
Pallagi Ferencnek minden jogosítványa és oka megvan arra, hogy Tokajról könyvet írjon: veterán újságíró, hegyaljai lakos, a NER által bedarált főszerkesztő, amatőr borász. Az alaposan feldolgozott és széles tényanyagon is átüt a düh, az elemzés tárgyilagosabb szakaszai is önostorozó, gyilkos iróniával megfogalmazott konklúziókba torkollanak. Azzal eddig is tisztában voltam, hogy Tokajjal kicsellózott a sors, ám az csak most vált számomra világossá, hogy ebben a nagy munkában a tokajiak, ahol tudtak, segítettek.
Bár a konklúzió – kimondatlanul – az, hogy nincs remény, ahhoz kétség sem férhet, hogy Pallagi Tokajért haragszik, nem ellene. Ilyen állításra csak olyan ember ragadtatja magát, akit elvakított a szerelem: „A 18. században Bécs Mozartra lehetett büszke. Magyarország pedig a tokaji aszút készítő borászokra. Amit létrehoztak az egygyökerű azzal, amit Mozart vagy Haydn alkotott”.
Előítéleteink és vérmérsékletünk függvényében többféleképpen is értelmezhetjük a Pallagi által felvázolt képletet. Az enyém radikális és kilátástalan. Tokaj egy olyan történelmi borvidék, amelynek fő termékére elfogyott a kereslet. Ha nem fogyott volna el, akkor sem tudná célba juttatni, mert kereskedőit elűzte, kiirtotta. Felvevő piacát, regionális ellátó szerepét a történelem darabokra cincálta. Tokajon mintha átok ülne, itt még az állami segítség is fordítva sül el: a járadékvadász paraziták elszaporodását segíti, miközben veszélybe sodorja a tehetségüket, munkájukat, nevüket vásárra vivő borászok és borászatok létét.
A könyvből világosan kirajzolódik, hogy a tokaji borokat soha nem Magyarországon itták meg. Tokaj soha nem volt magyar magán- és belügy. Egy régiós borászati központ volt, amelynek vonzáskörzete nagy Magyarország határain is messze túlnyúlt. Felvirágzását legalább annyira köszönhette a Szerémségnek (Fruska Gora), Lengyelországnak, a görög és zsidó kereskedőknek, mint a szűken vett magyarságnak és Magyarországnak.
Bár a mai világban a minőségi édesborokra minimális a kereslet, a borvidék új vágányra állítása, édesről szárazra, messze nem kockázatmentes vállalkozás. A furmint maradékcukor és botritisz nélkül nem egy bál szépe. A tokaji furmintot nemcsak most nehéz eladni. Az 1940-ben megjelent Borfogyasztási szokások című tanulmányból az derül ki, hogy az akkori borfogyasztók kedvenc fajtája a „rizling” volt (21%; ebben valószínűleg keveredik az olasz- és a rajnai rizling), második a „kadar” (15,5%), a „tokaji” mindössze 0,9 százaléknyi szavazatot kap. A tanulmány összefoglalásában a kutatók külön kiemelik, hogy „feltűnő a tokaj-hegyvidéki borok népszerűtlensége…”
Pallagi könyve tele van érdekesnél érdekesebb tényekkel és megállapításokkal, a továbbiakban néhány olyan szakasz a sok közül, ami engem elgondolkoztatott vagy meglepett.
„Csak azt kellett még eldönteni, és valójában manapság, harminc évvel a rendszerváltás után is ezt kellene eldönteni, hogy miből éljen Tokaj-Hegyalja. […] Ennek a borvidéknek van két terméke. Az egyik egy aszú nevezetű, őrületesen magas színvonalra képes, természetes, nemes édes bor, ami valamikor kontinentális bajnok volt. Mára ismertsége, presztízse megkopott a számításba vehető piacokon, és ez a nagy potenciálú bor éppen most megy ki a divatból azért, mert édes. Az aszú mellett van egy, a világban ismeretlen vagy alig ismert szőlőfajtánk a furmint, amiből kiemelkedően jó száraz bort is lehet készíteni. Igaz, még nem tudjuk pontosan, hogyan, nincs még egységes elképzelésünk a stílusról, ízképről, de nagyon bíztató borok készültek már Tokajban ebből a fajtából az elmúlt húsz évben.”
„Egy luxusaszú nem a kétségbeesetten rikoltozó tárogatóval, hanem Mozart zenéjével fakad egy tőről. A legjobb tokaji borok nem a népi kultúra termékei, hanem a nemesi-polgári műveltség kiemelkedő csúcsai. Hegyalja őrzi is ennek a történelmi hagyományait, csak meg kellene ismerni azokat, és használni a kommunikációban.”
„Kicsit olyanok vagyunk itt Hegyalján, mint India. Nagy hagyományok, fantasztikus kultúra, iszonyatos szegénység és beláthatatlan gazdagság, egymás hegyén-hátán. Drágán felépített korszerű borászatok kiemelkedő minőségű borokkal, és két lépésre tőlük a szegénység, a tudatlanság, a rossz borok, a közömbösség világa.”
„az állam Tokajban harminc éve mindig mást csinál, mint ami a dolga lenne. Szőlőt termel, fölvásárol, bort készít, elad. Hol azzal rontja a termelők piaci pozícióit, hogy politikai okokból, szavazatvásárlási megfontolásokból felveri a szőlő árát, hol meg azzal rontja a tisztességes termelők helyzetét, hogy a borpiacon lenyomja az árakat, és nem ösztönzi eléggé a minőségi termelést.”
„Igaz, ma nem Szirmaynak vagy Zichynek hívják a bébírót, hanem mondjuk Tóth úrnak, de a feladat ugyanaz, mint az elmúlt háromszáz évben mindig: ők idehozzák a pénzüket, mi megmutatjuk, melyik területet érdemes megvenni, sőt, még segítünk is kicsit a birtoképítésben saját, pillanatnyilag éppen, de persze csak véletlenül eladó földjeink átadásával. Azt pedig a vevőnek is meg kell értenie, hogy az eladó borász szépen csengő neve és a terület kiválasztásának kiemelkedő szakszerűsége miatt egy cseppnyi felár teljesen méltányos. (…) Az itteni szőlőműves csoport szellemi vezetője Szepsy István, a nagyszerű borász és még kitűnőbb marketingszakember, aki korán fölismerte, hogy Tokaj mindig akkor működött jól, amikor a bentlakosok és a bébírók egyensúlyban voltak egymással.”
„Alkonyi László újságíró, borszakíró, Tokaj áhítatos és áldozatos szolgája, akinek magának és Borbarát Magazin című nagyszerű lapjának, Tokaj és sok tokaji borász beláthatatlanul és fölmérhetetlenül sokat köszönhet. Ő (aki amúgy szintén hajlamos a borászkodást önkifejezésnek, nem profitábilis tevékenységnek tartani) csak azt kezdte pedzegetni pár éve Dűlőmitológia című könyvében, hogy egyik-másik történelmi dűlő kétszáz éve még nem addig tartott, mint ameddig most, vagy nem ott kezdődött – és azonnal kivégezték. (…) Még a gondolat felvetése is úgy lehervasztotta a mosolyt az arcokról, hogy Alkonyi László azóta biccentésre sem méltatott, számkivetett Hegyalja nagy részén, pedig minimum egy díszpolgári cím és egy nagyon magas állami kitüntetés járna neki azért, amit Tokajért tett az elmúlt harminc évben.”
„… Tokaj állandóan és hosszú távon is állami pénzekre támaszkodik meg a milliárdos bébírók máshol megkeresett, de a borvidéken eltapsolt fölöslegeire ácsingózik. (…) A torz pályázati rendszerek és a rossz lelkiismeret miatt engedékeny állami pénzosztogatók jóvoltából a tokaji borásztársadalom manapság főállású, szakképzett járadékvadász lett. Ma nem az a sikeres a szakmában, aki jobban tud metszeni vagy tökéletesebben érti a borkezelés mikrobiológiáját, hanem az, aki jobb pályázatokat tud írni és azok elfogadtatásához jobb személyi kapcsolati hálót tud felépíteni. Milliárdok, tízmilliárdok ömlöttek be a borvidékre, amelyek túlnyomó részéhez főleg politikai kapcsolatok révén lehetett hozzáférni. Ezek a pénzek többnyire rosszul hasznosultak. Egy részüket simán ellopták, és épültek belőlük szép családi házak, csak borbemutató központnak nevezték azokat a pályázatban előírt öt éven át…”
„Hegyalja legjobbjaitól már annyit hallottam a táj és az ember, a természet és a bor, az ásványos talaj és a világverő minőség szent kapcsolatairól, a terroir már-már szakrális mélységeiről, hogy biztos van itt elegendő intellektuális kapacitás ezentúl többet beszélni az itt élő szegények és gazdagok, munkaadók és munkavállalók összetartozásáról, a régió közösségi erejéről, az emberi szolidaritásról is.”
„Ha Tokaj majd úgy dönt, hogy a maga lábán akar állni, ha szabad akar lenni, akkor ehhez nem vezet más út, mint a piac. Akkor ki kell állni, versenyezni kell, meg kell tanulni a piacnak termelni, meg kell tanulni kereskedni, és tisztelni, szeretni a vásárlót, mert ő tartja el Hegyalját!”
[fotó: Hermann Ildi. Forrás: https://www.facebook.com/484743991590126/photos/]
You must be logged in to post a comment.