Naggyá teszi-e az idő a kékfrankost?

Amikor elolvastam Jancis Robinson beszámolóját a nagy osztrák kékfrankos bedurrantásról, azonnal tudtam, hogy remek ürügyet kaptam egy semmit-el-nem-döntő kísérlethez. A zárszót – „még mindig nem tudom, mikor fog a kékfrankos bekerülni a nagy fajták közé” -, mi, kőkemény kékfrankisták, értékelhetnénk akár a hülye angolok hülye sznobériájának is, de én duplán egyetértek vele (egyrészt soha, másrészt minek). Viszont az érlelés szöget ütött a fejemben: mi van, ha a kékfrankos tényleg későn érő típus (palackban is) és kell neki az a 15 év, amit Roland Velich emleget.

Február közepén egy barátom terülj, terülj pincécskéjéből olyan borok kerültek elő, amelyek önmagukban is a lehető legkomolyabb tanulmányozásra érdemesek, de én arra gondoltam, hogy élek a vissza-nem-térő lehetőséggel, és melléjük teszek egy érett, pedigrés kékfrankost. A különleges nagyságok: Cheval Blanc 1995, Roagna Vigna Rionda Barolo 2005, Le Dome 2006, Vega Sicilia Valbuena No.5 2010, Marques de Murrieta Dalmau 2011. És a különleges kakukktojás: Krutzler Perwolff 2011.

Címszavakban gyorsan fussunk át a nagyságokon. Az 1995-ös Cheval Blanc volt a sztárok között is a kor- és árelnök. Kiváló évjárat, formabontó módon, nagyrészt cabernet franc. Nem rángatja már az istrángot, a ráncok kisimultak, a bor nyugodt, harmonikus, az óborokra jellemző exitálás előtti őszies hangulat lengi körül. A maradék másnapra kimúlt. A 2005-ös Roagna Vigna Rionda Barolo egy reménytelen évjárat reményteli bora, de csak a reménytelenség felől nézve csoda. A hűvös, esős év egykor merész savai mellé szép, édes kortyközép társul. Egyéniség, de ebben sincs már sok tartalék. A 2006-os Le Dome egy kisszériás cabernet franc-domináns saint-emilioni házasítás Jonathan Maltus-tól (Chateau Teyssier). Piacra kerülésekor 93-94 pontos kritikákat kapott, de volt egy zajos kisebbség, akik túlérett, hordószörpnek csúfolták. Valószínűleg az utóbbiaknak volt igazuk, amit mi tapasztaltunk, az csúnyán meghasadt: a lekvár és a dohányos szelence levált a savakról. A 2010-es Vega Sicilia Valbuena No.5 maga a tökély. Amit egy riojától várhatunk, azt mind megkapjuk, annak ellenére, hogy ribera del duero. Az én ízlésemnek talán egy kissé túl telt és tömör, de nem lennének álmatlan éjszakáim, ha kiosztottam volna rá a 10 pontot. Szerintem már a csúcson van, ami némileg meglepő egy Vega Siciliától. A 2011-es Marques de Murrieta Dalmau sokkal fiatalabb, mint a 2010-es Valbuena, viszont sem harmónia, sem komplexitás tekintetében nem ér az utóbbi nyomába. Nagy ígéret, amiben a francia tölgy és a riojai gyümölcs még nem forrtak össze.

Krutzler Perwolff 2011

Ez egy 50-60 eurós elit kékfrankos Vaskeresztes szomszédságából (Eisenberg és Deutsch Schützen). A 2019-es, aktuális évjárat a szemérmetlenül fölépontozó Falstaffnál 97 pont. Először 1992-ben készült, és a barrique hordóban érlelt kékfrankosok egyik prototípusa volt – ez akkoriban felelőtlen pazarlásnak tűnt, mivel a kékfrankos nem számított a drága francia tölgyhöz méltó fajtának. A 2011-es volt az utolsó évjárat, amikor a kékfrankos mellé került még 3-4 százaléknyi cabernet sauvignon.

Társaságunk tagjainak fogalma sem volt arról, hogy mit kóstolnak, csak annyit árultam el, hogy a bor 10 évnél idősebb. Vad találgatások kezdődtek a borvidéket és a fajtát illetően, ám az igazságnak még a közelében sem jártak. Viszont mindenkinek tetszett és mindenki úgy ítélte meg, hogy nagyon fiatalos.

Szerintem ez a bor 10 év múlva is bor lesz. Hogy addigra képes lesz-e az árnyalatok gazdagságában a többi nagyhoz felnőni, az nyitott kérdés, de én nem fogadnék rá. Az illat szilvás, tintás, enyhén lakkos, nemzetközi stílusú, viszonylag sablonos. A kortyban masszív savak várnak, ami az évjárat forróságát figyelembe véve, engem meglepetésként ért. Megjelenik némi alkoholédesség is, de a fő jellemzője, hogy kemény, kissé rideg bor, közepes testtel, enyhén szárító tanninnal. Precíz, nagyon egészséges, viszont abból az aromavilágból és szerkezetből, amit én a kedvenc kékfrankosaimban szeretek, semmit nem ad. Gyorsan tegyük hozzá, hogy ez még a bordói stílus bűvkörében készült.

Én most egy darabig nem fogok ennyi pénzt költeni kékfrankosra, és annak sem nagy a valószínűsége, hogy újabb tizentúli példányok kerüljenek elém, így a magánkonklúzióm az, hogy a kékfrankos érlelhetőségben bajnok, nagyoskodásban futottakmég.