Mi lesz veled, kékfrankos?

Tavaly decemberben Lech am Arlbergben, egy osztrák síparadicsomban tartották a Kékfrankos Csúcstalálkozót (osztrákul: Blaufränkisch International Summit). Magyar borászt ugyan nem hívtak meg, de kóstoltak olyan bort, ami nálunk termett szőlőből készült (Heumann rozé és Wetzer kékfrankos). Ezen a találkozón hangzott el David Schildknecht szájából az a mondat, amely egy alapvető szempontra hívja fel a figyelmet a nemzetközi kontra helyi fajták vitában: „Egyértelmű elmozdulás tapasztalható az “Ilyet mi is tudunk” felől az “Ilyet csak mi tudunk” irányába”.

A csúcstalálkozón Jancis Robinson is részt vett és az ő beszámolója nagyjából erre a gondolatmenetre épül. Az osztrákok azt szeretnék, ha a kékfrankost ugyanolyan tisztelet övezné, mint a cabernet sauvignont, a pinot noirt vagy a syrah-t. A gond csak az, hogy ez a tisztelet náluk is egészen újkeletű. Az ezredfordulón– mint szinte mindenki más – ők is a híres francia fajták és az erősen barrikolt, testes vörösborok bűvkörében éltek. A kékfrankosnak többnyire csak házasításokban osztottak lapot. Tiszteletet kivívni és nagyot szakítani a bordeaux-i példaképek helyi epigonjaival lehetett. Az előkelő külföldiekkel szemben a kékfrankost kérges tenyerű, cserzett arcú helótának tekintették. És ami azt illeti, az önmagában igencsak savas és tanninos kékfrankosban, fiatalon, valóban nem könnyű meglátni a szépséget.

A melegedő nyarak és a közízlés változása azonban a kékfrankosnak dolgozik. Ennek a fajtának melegre és időre van szüksége: a szőlő és a belőle készült bor is későn érik. Fiatalon, még a forró évjáratból származó kékfrankosok is elég virgoncak és tanninosak, általában nem túl testesek és gyakran mutatnak egy kis kesernyét a lecsengésben. Egy osztrák szomelié szerint a kékfrankos a toszkán sangiovesére hasonlít, csak kevésbé savas. Ahhoz, hogy egy klasszikus kékfrankosból valami igazán meggyőző kerekedjen elengedhetetlen a palackos érlelés. Roland Velich (Moric) szerint legalább 15 év. Nagy kérdés, hogy a mai fogyasztókban van-e ennyi türelem?

Ez a gondolatmenet központi szála. A teljes beszámoló ingyen elérhető, ezért már csak a végszót másolom ide: “… én továbbra sem tudom, hogy mennyi időnek kell még eltelnie, mire a kékfrankos bekerül a nagy fajták közé”.

Szerintem ez a nagyfajtázósdi elhibázott megközelítés és célkitűzés. Az osztrákok zöldveltelinijéből sem lett világfajta, mégis megkérdőjelezhetetlen sikertörténet. És tulajdonképpen nem lett világfajta – a rieslinget leszámítva – egyetlen nem-francia fajta sem. Nem lett az a nebbiolo, nem lett az a sangiovese és a tempranillo sem. És ez pont jó így. Aki eltelt már a világfajtákkal, az még boldog lehet a helyi hősökkel. (Bár elvi síkon tisztában vagyok vele, hogy merő ostobaság, a gyakorlatban én mégis egy évtizede az ABC-korszakban élek.)

Szóval, zárkózzon fel a kékfrankos a második vonalhoz! Legyen egy új Tintoretto, Pissarro vagy Braque! Szerintem megvan hozzá a tehetsége. A felzárkózás felé vezető úton kulcsfontosságú volt az a felismerés, hogy a cabernet-pinot, a Bordeaux-Burgundia tengelyen a kékfrankos jobbra húz (szemben Jancis Robinsonnal, én nem tartom a kékfrankost markánsan tanninos fajtának). De könnyen lehet, hogy az is fontos felismerés, hogy hosszan érlelhető és hosszan is érlelendő. Vagyis nem kizárt, hogy egy burgenlandi vagy szekszárdi Ferruccio Biondi-Santira várunk, aki feltalálja a Brunello di Lutzmannsburg receptjét és idővel mindenkit maga mögé állít.

Ez a “csúcstalálkozó” megfelelő apropó volt, hogy összegereblyézzem a közelmúltban kóstolt hazai kékfrankosokat és bár én nyilván elfogult vagyok, meg nem is keresem bennük a “nagybort”, ezek tiszteletreméltóan erős pályaművek.

Bakonyi Kékfrankos 2018

Intenzív illat, szilvabefőtt, naspolya, avar. Kóstolva nem durva, nem behízelgő, de elég kemény dió, valahogy nem enged közel magához. Ízben szilvamagos, jó savakkal, ám az alkotóelemek még keresik a helyüket. 5-6 pont és 3190 Ft.

Homola Kékfrankos 2017

Régi ráspikat idézően szamócás, epres, cseresznyevirágos, finoman fűszeres. Összeérett, kisimult, harmonikus. Lehelletfinom tannin. Különleges és csábító kékfrankos, némi pinot noiros beütéssel. 7 pont és 3500 forintért best buy.

Kúria Sopron Kékfrankos 2018

Nem különleges és nem is tankönyvbe illően jellegzetes kékfrankos, de annál finomabb bor. Intenzíven gyümölcsös, szolid alkoholédességgel. Inkább merlot-val határos, mint pinot noirral. Az illatban cseresznye, meggy, keserűcsokoládé és babérlevél. A korty viszonylag testes és mély, finom és vonzó. Érett tannin. Zöldmentes, igazi közönségkedvenc. 6-7 pont és 4250 Ft.

Hoop Wines Gereg Kékfrankos 2020

Teljesen eredeti és figyelemreméltó stílus. A magyar kékfrankos mezőnyben új tájékozódási pont. A korty eleje sima és édes, jó test, vörös grapefruitra emlékeztető íz és sav. Cseresznyés, meggyes díszítőjegyek, határozottan gyümölcsös, élénk és természetes. Nem annyira szájban, mint inkább lenyelve tűnik fel, hogy a sav amúgy nagyon magas lehet. Profi és izgalmas bor. 6-7 pont és 4990 Ft.

Heimann & Fiai Szekszárd Kékfrankos 2020

Mint a H&F borok általában texturálisan ez is a mezőny fölé emelkedik. A tetszés/nemtetszés azon múlik, hogy a háttérben megjelenő zöldes jegyeket ki mennyire tolerálja. Akinek ez belefér a fűszerességbe, az szeretni fogja, akinek nem, az inkább érdekesnek, mint szeretetreméltónak fogja találni. Nekem nagyon tetszett, hogy a régi Tóth István kékfrankosok köménymagos illatát újra éreztem. A korty vastag, olykor szinte krémesnek hat, jó savakkal, édes gyümölccsel és összetett, izgalmas szerkezettel. 6-7 pont és 3750 Ft.

Homola Kékfrankos 2018

Kíváncsi voltam, hogy az általam különösen nagyra tartott 2017-es csak felvillanás volt vagy Homoláéknál ez a szabvány. Talán nem éri el az előd szintjét, de csak dicsérni tudom. Első blikkre egy toszkán sangiovesére emlékeztet, fűszeres, földes, meggyes, cseresznyés illatú, kellően lendületes és fanyar, a lecsengésben enyhe kesernyével. Minél többet szellőzött, annál inkább hasonlított a ’17-esre – előtérbe kerültek a ráspis, szamócás, sós jegyek, a finoman krétás tannin és ezt is nagyon jó inni. 2-3 év múlva lehet, hogy nagy borrá fejlődik. 6-7 pont és 3950 forintért ez is jó vétel.

Hogy ne teljesen a levegőben lógjanak, két külföldi riválist is kóstoltam velük párhuzamosan. A Krutzler Blaufränkisch Eisenberg 2019 fajtajelleges, jól elkészített bor, de szemernyi szexepíl sincs benne, mind a sav, mind a fanyarság a tolerancia határait feszegeti. A 2020-as Cuilleron Gamay szintén kifogástalanul elkészített bor, de a kisujját sem mozdítja, hogy szeressük. A nyitást követő negyedik napon ízlett először és utoljára, addig csak birkóztunk egymással és nem találtunk fogást. Ez az az eset, amikor a magyar merítés jobb volt, mint a külföldi, elismerve persze, hogy egyik sem volt, a legkevésbé sem, reprezentatív. De örömre ez is bőven elég ok.