Talán eltünök hirtelen, mint dodónyom a fövenyen. Soha nem is volt rám szükség. De a borbolygón különleges törvények uralkodnak. Megveszed a palackos kiszerelésű zsákbamacskát, és csak napokkal, hetekkel a pénztártól való távozás után derül ki, hogy mire verted el a pénzedet. Mintha úgy kellene autót vásárolnod, hogy elötte nem ülhetsz bele, próbavezetésről szó sem lehet, csak a kirakatüvegen keresztül bámulhatod. Vagy mint egy könyvesbolt, ahol nincs tapizás, belelapozás, mert minden kötet be van fóliázva. Élelmiszerek esetében persze nem szokatlan, hogy a zsugorfólián keresztül kell eldöntened, megveszed-e, de ritka az az élelmiszer, aminek kilójáért 5-10 ezer forintot kérnek (vagy 50-100-at). Continue reading “A borkritikus halála”
15-20 évvel ezelőtt fogalom volt a Gere Kopár, meg a Vili Papa Cuvée, talán a Duennium is. Túl keveset mozgok boros körökben, hogy meg tudjam mondani, vannak-e még hasonló brandek, de ha nekem kellene jelölnöm, akkor biztos, hogy a Pannonhalmi Főapátság Rajnaija, a St. Andrea Áldás és az Etyeki Kúria Chardonnay-ja is szerepelne a listán. Ezek ugyan nem kiemelkedő borok, mégis többet tesznek a magyar borkultúráért, mint a tizenezerpluszos dűlős csodák vagy kőzetesszenciák.
Úgy estünk neki a Loire-nak, mint 
Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy tudok egy kiemelkedően jó pezsgőt, amitől nem rúgsz be és feleannyiba kerül, mint egy no-name champagne? Én biztosan lecsapnék rá. És ha a gyakorlatban kiderülne, hogy mindez csak részben igaz, akkor is örülnék, ha egy étteremben szembe jönne velem. 
Az elmúlt hetekben több olyan kóstolón is részt vettem, ahol igazoltan nagy borokon tesztelhettük az ízlésünket. Nem vagyok nagy barátja a nagyboroknak, ami nem azt jelenti, hogy önmagam ellensége lennék, hanem annak elfogadása, hogy a nagyborok általában bordóiak vagy burgundiak, az előbbiekkel szoktam találkozni, és nem tartoznak a kedvenceim közé, az utóbbiakkal nem szoktam találkozni, pont. Amikor bordói(as) nagyborokkal találkozom, igyekszem az alkalomhoz konfigurált elmével asztalhoz ülni, fenntartásaimat felfüggesztem, szertartásosan figyelek, pörgetek, gargalizálok, kármentek és jegyzetelek. Aztán utólag próbálok valami tanulságot összeeszkábálni. 
Vöröseknél az érlelés az univerzális csodaszer, gyógyír minden nyavalyára, sőt, egyesek szerint nem is lehet nagy bor az, ami nem érlelhető. Vagyis az érlelés valami olyat tesz hozzá a borhoz, ami egyébként nincs meg benne és másként nem is kerülhet bele. Gyorsan tegyük hozzá, hogy a nagy borok jelentős hányada fiatalon gyakorlatilag ihatatlan. Nem véletlen, hogy Riojában, Piemontban vagy Montalcinóban a többéves hordós/palackos érlelés az eredetvédelem és a minőségi hierarchia nélkülözhetetlen eleme, és Bordeaux-ban is annak kellene lennie. 
You must be logged in to post a comment.