Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
Az intoxikáció egy bizonyos fokán mindenki a kedvenc slágerét akarja hallani a zenegépből, noha már azt is kívülről tudja, hogy hol ugrik a hangszedő. Amikor belemelegedünk a provanszi rozézásba, két kérdés mindig felmerül és én habozás nélkül mindannyiszor elzsolozsmázom a saját válaszomat. Continue reading “Provence 2024 és a szekszárdi tanítvány”
A társasjáték sem rossz, de annak csak egy valaki nevet a végén. A meccsnézés sem rossz, de pokol, ha nem mindenki ugyanannak a csapatnak szurkol (vagy csak veszít a csapatod). A közös túrázás is buli, de sok a logisztika és szar a kaja. A tudomány még nem vizsgálta, de a darwini evolúció láthatóan úgy intézte, hogy a barátok szaporításához a terített asztal, jó borokkal az ideális biotóp. Szóval, a címben feltett kérdésre a rövid válasz: etesd, itasd őket!
Continue reading “Hogyan szaporítsd a barátaidat? Elmúltál harminc és többre vágysz?”
A kóstoló egy adott pontján mindenkit arra kértem, hogy fojtsa vissza a lélegzetét, mert hamarosan bevonulok a szent tőkével. Az ereklye egy Chateauneufben kivágott, viharvert tőke, amit egy kedves barátom tágas csomagtartóval hurcolt át fél Európán, hogy aztán nekem ajándékozza. Egészen mostanáig pókok játszótere volt a fészerünkben, de mivel itthon a bakművelés izgalmas egzotikum, lecsutakoltam és kirángattam a rivaldafénybe. A hatás megmaradt egy szerény party trick szintjén, a hátra hőkölésen és a szórványos tapson innen, ahhoz mégis elég volt, hogy mindenkiben rögzüljön: más koordinátarendszerbe csöppentünk. Continue reading “Olcsó Jánosék ronizálnak”
Csalódtam már vörös és rózsaszín Kősziklás-borban, de fehérben töretlen az ív. Legutóbb egy kedves barátom pincéjének átvilágítása után egy 2019-es Rizlingszilvánival bukkant a felszínre és a másnap hozzám eljuttatott félpalack is dicséretesen tartotta magát. Ez nem azt jelenti, hogy bárkit le akarnék beszélni az azonnali fogyasztásról, éppen ellenkezőleg: a 2024-es Semillon és Sauvignon Blanc egyaránt nagy formában van és egyik sem marad el a 2024-es Rizlingszilváni mögött. Frissíteni kell a best buy-ajánlót.
Talán eltünök hirtelen, mint dodónyom a fövenyen. Soha nem is volt rám szükség. De a borbolygón különleges törvények uralkodnak. Megveszed a palackos kiszerelésű zsákbamacskát, és csak napokkal, hetekkel a pénztártól való távozás után derül ki, hogy mire verted el a pénzedet. Mintha úgy kellene autót vásárolnod, hogy elötte nem ülhetsz bele, próbavezetésről szó sem lehet, csak a kirakatüvegen keresztül bámulhatod. Vagy mint egy könyvesbolt, ahol nincs tapizás, belelapozás, mert minden kötet be van fóliázva. Élelmiszerek esetében persze nem szokatlan, hogy a zsugorfólián keresztül kell eldöntened, megveszed-e, de ritka az az élelmiszer, aminek kilójáért 5-10 ezer forintot kérnek (vagy 50-100-at). Continue reading “A borkritikus halála”
15-20 évvel ezelőtt fogalom volt a Gere Kopár, meg a Vili Papa Cuvée, talán a Duennium is. Túl keveset mozgok boros körökben, hogy meg tudjam mondani, vannak-e még hasonló brandek, de ha nekem kellene jelölnöm, akkor biztos, hogy a Pannonhalmi Főapátság Rajnaija, a St. Andrea Áldás és az Etyeki Kúria Chardonnay-ja is szerepelne a listán. Ezek ugyan nem kiemelkedő borok, mégis többet tesznek a magyar borkultúráért, mint a tizenezerpluszos dűlős csodák vagy kőzetesszenciák.
Eljött a nagy pillanat, nyíltak a kártyák, felfedődtek a lapok. Az eredmény döntetlen lett, de xG-ben simán nyertük a meccset. Mire fogok emlékezni három év múlva? Először is, hogy Barta a király. Másodszor, hogy mennyire magas volt a színvonal. Harmadszor, hogy mennyire más az eredmény, ha egyszerre hat vendégre és egy borra kell figyelnem, mint amikor nulla vendégre és egy borra. Continue reading “Magyar-osztrák örökrangadó”
Úgy estünk neki a Loire-nak, mint vakok az elefántnak – azzal a különbséggel, hogy ez nem egy komplett, lélegző, trombitáló behemót volt, hanem random alkatrészek: egy agyar, egy preparált farok, egy mumifikálódott ormány meg egy lakkozott lábszár. Ennyiből látók sem mondanák meg, hogy ez valaha egy állat volt. Sancerre-t, Sevre-t, Vouvray-t és Chinont éppen olyan nehéz összeillő egésznek látni, mint emblematikus fajtáikban – sauvignon blanc, melone de bourgogne, chenin blanc és cabernet franc – rokonságot felfedezni. Más kérdés, hogy térképen szépen felfűzhetőek egy szálra, a Loire nagyobb megbicsaklások nélkül, egyenes vonalban csordogál keletről nyugatra, és miután mindannyian kaptunk egy dekoratív, színes szamárvezetőt, könnyű volt abba az illúzióba ringatni magunkat, hogy nem fogalomtalanul kóválygunk.
Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy tudok egy kiemelkedően jó pezsgőt, amitől nem rúgsz be és feleannyiba kerül, mint egy no-name champagne? Én biztosan lecsapnék rá. És ha a gyakorlatban kiderülne, hogy mindez csak részben igaz, akkor is örülnék, ha egy étteremben szembe jönne velem. Continue reading “Munkaidőben pezsgőzni – Copenhagen Sparkling Tea”
Ifj. Vida Péter küldött nekünk egy hatpalackos keresztmetszetet, ami végül nálam kötött ki és kiváló apropót jelentett ahhoz, hogy szétnézzek a magyar vörösek között. Az alsó polc a best buy-kudarc miatt amúgy is indokolt volt, a középső és a felső meg az itthoni készletekből adódott. Értek kellemes meglepetések, ezekről részletesebben írok, ami beleszürkült az átlagba vagy verte a lécet, arról csak slágvortokban. Continue reading “Suckling szőrtelen szíve – vörösek szekszárdi hangsúllyal”
You must be logged in to post a comment.