Category: külföldi

Belenyúltunk – megfizethető észak-olaszok

~ Alföldi Merlot

Az olasz fehér régi mániám. Mint a mániák általában, ez is személyre szabott és bajban lennék, ha meg kellene mondanom, hogy ebben mekkora szerepe van a kóstolható tartalomnak és mekkora a mentális csomagolásnak (mintha én fedeztem volna fel, mintha az én kis titkom lenne). A vörös oldal csak azért került képbe, mert a vendégek számára teljesebb fogyasztói élményt akartam nyújtani; ehhez képest kivágták a rezet, meg sem fordult a fejünkben, hogy másodhegedűsök lennének (persze kinek ne futna össze a nyál a szájában, amikor azt hallja, hogy vernács meg lágrejn). Summa summarum: az “észak-olasz” merítés erőn felül teljesített, a miénkhez hasonló falusi olvasóköröknek jó szívvel ajánlom lopásra. Continue reading “Belenyúltunk – megfizethető észak-olaszok” →

Umami – Clos de Los Siete 2019

~ Alföldi Merlot

Akik tegnap születtek, azoknak mesélem, hogy volt egyszer egy Mondovino című film. Mint Michael Moore dokumentumfilmjeiben, itt is kidomborították, leleplezték, pellengérre állították a modern ember gyökértelenségét, a kapitalizmus és a globalizmus elidegenítő tendenciáit, a természet leigázásának drámai következményeit. A film egyik látens kérdése az volt, hogy lehet-e a jó rossz? Vagyis az, amit élvezettel fogyasztunk megkeseredne-e a szánkban, ha az előállítás körülményeivel is tisztában lennénk? A Mondovinóban az amerikai ízlés alapján a borvilágot globalizáló és uniformizáló diabolikus alak szerepét Michel Rolland-ra osztották. És ez a bor az ő „szövetkezetének” terméke. Continue reading “Umami – Clos de Los Siete 2019” →

Elegancia, wtf?

~ Alföldi Merlot

Valamikor a nyár elején meghívtak egy nagyobb kóstolókörbe, és egy óvatlan pillanatban az egyik alapító atya azt a kérdést szegezte nekem, hogy „Na, de mi az, hogy elegancia?”. Nem mondom, hogy torkomra forrt a szó, de azért válaszadás közben alapzajként az zakatolt a fejemben, hogy miért kellene és mit lehet ezen magyarázni. Az ’elegancia’ nálam az alapszókincs része, soha korábban nem kellett az eredetén, jelentésén, használatán elgondolkodnom. Az éjjeli helyijáraton hazafelé zötyögve újra meg újra visszajátszottam a rögtönzésemet, és nem tudtam elhessegetni azt a kényelmetlen érzést, hogy a felcicomázott egyensúlyt próbáltam meg eleganciaként eladni. Continue reading “Elegancia, wtf?” →

A korrupt borsajtóról

~ Alföldi Merlot

Jason Wilson a múlt héten közölt egy írást arról, hogy a befolyásos boros kiadványok milyen módszerekkel veszik rá, zsarolják meg a borászatokat, borvidékeket, PR ügynökségeket, hogy hirdetést vásároljanak vagy  különleges „csomagokra” fizessenek elő. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy meg tudjam ítélni, a borsajtó alulfinanszírozottsága vagy vezető figuráinak mohósága vezetett-e ide, de az biztos, hogy a leírt esetek riasztóak és sajnos hihetőek. Continue reading “A korrupt borsajtóról” →

Komámasszony, hol a tűzkő? – Chablis horizontális

~ Alföldi Merlot
Szüret a Louis Moreau birtokon

Ez kapóra jött. Egyrészt kaptam – adtam magamnak – egy olyan házifeladatot, hogy derítsem ki, mit értek ’elegancia’ alatt, másrészt éppen most szemléztem a kova/tűzkő problematikát. Márpedig Chablis a közmegegyzés szerint nemcsak az elegancia iskolapéldája, hanem a tűzkő mint illatjegy hazája is. Ez a puskaporos, égett gyufás jegy annyira menő volt a 90-es években, hogy az újvilági sárdonisták nagy erőket mozgósítottak a recept visszafejtésének érdekében. (A titok, amennyiben helyes a megfejtés, elég illúzióromboló.) Continue reading “Komámasszony, hol a tűzkő? – Chablis horizontális” →

Nem hazudtam – La Gabacha Rueda 2021

~ Alföldi Merlot

Évek óta rutinszerűen írom – és mondom, ha kérdeznek -, hogy a verdejo olyan, mint egy sauvignon blanc, csak szelídebb, ám pusztán az illat alapján megkülönböztethetetlenek. Minél többször fordultam ehhez a fordulathoz, annál kényelmetlenebbül éreztem magam, mert a gyakorlatban soha nem próbáltam ki. Pedig a feltételek adottak lennének: Ruedában a sauvignon blanc a második legnagyobb termőterületű fajta, csak hát miért akarnék sauvignon blanc-t venni a verdejo őshazájából. (A márkaépítési öntökönszúrás tankönyvi esete, hogy egy az önálló hírnévért harcba szálló fajta termőhelyén azt a világfajtát is futtatják, amelyikre a leginkább hasonlít és amelynek az árnyékából kilépni próbál.) Continue reading “Nem hazudtam – La Gabacha Rueda 2021” →

A neonzöldtől az olíváig – Greywacke Sauvignon Blanc 2021

~ Alföldi Merlot

Ausztrál létére Kevin Judd a modern új-zélandi bor egyik alapító és szellemi atyja. 25 éven át dolgozott a Cloudy Bay főborászaként és meghatározó szerepet játszott a világhódító sauvignon blanc receptjének kidolgozásában. Amikor a Moët Hennessy Louis Vuitton konglomerátum felvásárolta a borászatot és az új vezetés „márka nagyköveti” állást ajánlott neki, ő inkább a céges ajándékot választotta (azt hitte, TAG lesz, tévedett, azóta nem hord órát (pofás történet, érdemes elolvasni)). Judd 2008-ban alapította meg saját borászatát, a Greywacket azzal az elhatározással, hogy szakít a szabvány új-zélandi stílussal. Continue reading “A neonzöldtől az olíváig – Greywacke Sauvignon Blanc 2021” →

Meddig olcsó, honnan drága?

~ Alföldi Merlot ~ 1 Comment

Ez volt az a kóstoló, ami után el kellett gondolkodnom, hogy mi számít ma olcsónak, átlagosnak, drágának. Valamikor régen elsütöttem egy olyan provokatív poént,  hogy 10 eurónál többet csak az költ borra, aki nem ért hozzá. A 10 valójában akkor is 15 volt – pusztán a jobb hangzás miatt kerekítettem lefelé -, és tegyük hozzá, hogy ez még az az időszak volt, amikor lincshangulat tört ki, amint az euróárfolyam megközelítette a 300-as rémálomhatárt. Azóta nagyot fordult a világ, ha most akarnék polgárt pukkasztani, a limitet már 20 eurónál húznám meg, ami 8000 nyalka magyar forint. Continue reading “Meddig olcsó, honnan drága?” →

Spanyolkák

~ Alföldi Merlot ~ 1 Comment

A címet a roppant idióta brit sorozattól loptam – Little Britain -, amit valaki valahol Angolkáknak fordított, utólag is elismerésem. Amikor elkezdtem összemazsolázni a mezőnyt, meg sem fordult a fejemben, hogy a fáklyás menetet majd vesszőfutás sprintek fogják megszakítani. Megfizethető spanyolokkal igazából csak egyszer égettem meg magam, annak is van vagy tíz éve: a kezdeti sikerektől elbizakodottan belenyúltam a Decantalo gettónegyedébe – 4-6 eurós borok alig hihető pontszámokkal -, és akkor azért megjegyeztem magamnak, hogy nem mind krémes, ami spanyol (azt már tudtam korábban, hogy a pontos labdával zsonglőrködő tibibácsikkal ajánlatos lenne csínján bánni, mégis felnyergeltem a szopórollert). Continue reading “Spanyolkák” →