Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
„Ha azt mondom, hogy dobtam egy hátast, amikor megkóstoltam az idei Istine felhozatalt, akkor nagyon visszafogottan fogalmaztam. Az új boraik egyszerűen káprázatosak. A tulajdonos, Angela Fronti chianti classicói a leghatározottabb egyéniségű borok közé tartoznak a borvidéken.” Mindezt nem én mondom, hanem Antonio Galloni, Robert Parker ex-utódja, a Vinous vezéralakja. Continue reading “Cutting edge – Istine Chianti Classico 2018”
Az éghajlatváltozásnak nincs nagyobb nyertese, mint Németország (a Norvégiához hasonló startupokkal most ne foglalkozzunk). 1984-ben fordult elő utoljára, hogy éretlen szőlőt szüreteltek. A 21. századi német borász rémálmaiban már az ecetes rothadás a főszereplő, amit a meleg és a csapadék találkozása hív életre. 2014-ben még egyszer utoljára megrezdült a léc, azóta viszont minden évjárat messze átlagon felüli hőösszeget hozott, és öt év alatt háromszor hirdettek jahrhundertjahrgangot (2015, 2018 és 2019). Continue reading “Hány évszázad évjárata fér el egy évtized felében?”
A syrah és Észak-Rónia az egyik olyan páros, amitől ma is felcsillan a szemem, itt a zabálni kell úgy találkozik a szokni kellel, hogy a dopamin- és az adrenalinkiválasztódást tartósan a felső tartományba küldi. A bennszülött syrah köztudottan veszélyes kis dög, csúnyán visszaharaphat, de én nem tudom megállni, hogy ne piszkáljam. Az évek során rengeteg borászattal tettem próbát, ám az izgalmas, megbízható és megfizethető közös metszetébe mindössze kettőt könyveltem be: Stephane Ogier és Yves Cuilleron. Continue reading “Ahol a tudomány áll – Yves Cuilleron St-Joseph “Les Pierres Sèches” 2018”
Magyar vörösbor még soha nem szerepelt a Decanter magazin “Az év borai” listáján (száraz is csak Tokajból (Gizella Barát Hárslevelű és Kikelet Kassai Hárslevelű)). Most az 50 vörös között, valahol a mezőny közepe táján felbukkant a 2018-as St. Andrea Áldás. Amikor először meghallottam a hírt, csak a fejemet csóváltam. Pedig nem blöff. Continue reading “Az év vörösbora – St. Andrea Áldás 2018”
Ha a tokaji furmint Netflix-sorozat lenne, nem rendelnének belőle második évadot. (Feleségem megjegyzése: ha pilot lenne, nem rendelnének belőle sorozatot.) Újra megtapasztaltam, hogy tokaji furmintot kóstolni több mint esztétikai piszmogás – ezeknek a boroknak komoly élettani hatásuk van. Én 3 napig beteg voltam tőlük. Olyanok, mint a limonádé, amiből kifelejtették a cukrot, vagy mint az aszú, amiből kivonták a maradékcukrot. Continue reading “És mégsem mozog – tokaji száraz furmint”
Nem szeretnék papagájként szajkózni, de idén talán egyszer még belefér: Földi Bálint remek borokat készít. Három néven is és persze nem kizárólag. Continue reading “2 buddies + Anti OR18”
A közelmúltban tartottunk egy „természetes” vagy, ahogy a hívek szeretik nevezni, „natúr” boros kóstolót. Miközben a vegyszermentes gazdálkodás vagy a spontán erjesztés köztiszteletnek örvendő törekvések, a kénezés minimalizálásából adódó izgő-mozgó, nemritkán büdös borok sokaknál kivágták a biztosítékot. A módszereikkel kapcsolatban nekem is vannak elvi kételyeim, de távolról sem olyan súlyosak, mint a biodinamikával szemben – márpedig annak a kóstolható eredményét nagyon is szeretem -, és az alacsony kénszintű borok között is találkoztam már olyanokkal, amelyek megmutatták, hogy miért érdemes ekkora kockázatot vállalni. Continue reading “Teljes kör – Weninger Kékfrankos Balf 2018”
Ahogy a forint mélyrepülése egyre nagyobb versenyelőnyhöz juttatja a magyar borokat, és a járvány egyre jobban összetereli a gemenci szarvasokat, úgy súlyosbodnak az érvek a hazaira váltás vagy csak maradás mellett. De ahogy engem bottal sem lehet visszakergetni a franciától a magyar sajthoz, a spanyoltól a magyar sonkához, úgy a dél-róni borokat sem tudom magyarokkal kiváltani. Ilyen nincs nálunk, és amúgy máshol sem. Continue reading “Vizsgaszint – Perrin Réserve Cotes du Rhone 2018”
Néhány évvel ezelőtt alaposan meglepett, amikor Rácz Miklós Tamás villányi chardonnay-jában az egyik legjobb magyar fehéret véltem felfedezni. Az adatbázisunk elvesztése miatt évjárat tekintetében csak találgatni tudok, valószínűleg a 2012-es lehetett. A magát mediterrán éghajlatúként reklámozó Villány nem burgundi fajtáknak való vidék, így RMT sikerét a magyar chardonnay-kről kiállított szegénységi bizonyítványként is lehetett volna értelmezni – a hűvösebb régiók borászai elpazarolják a versenyelőnyüket. Nekem rokonszenvesebb volt az a megközelítés, hogy a borász jókor szüretelt és ízléssel adagolta a fát. Ha van ennél nagyobb titok, az internet hallgat róla. Continue reading “Pannon Macon – Rácz Miklós Tamás Chardonnay 2018”
Ha csak egyetlen német borászatot nevezhetnék meg kedvencemként, akkor kettőt mondanék: Leitz és Van Volxem. Ebből a Leitz a konszolidáltabb vonal, a Van Volxem a TVR. A Van Volxem specialitása, hogy akkor is csontszáraz borokat készítettek, amikor az még nem volt divat. A minőség két pilléren nyugszik: ősöreg tőkék (átoltatlanok is) és a Bitburger sörgyárat is birtokló Roman Niewodniczański elszántsága, hogy a mitikus Scharzhofbergből és társaiból a maximumot hozza ki. Niewodniczański vezetése alatt – a főborász Dominik Völk – sikert sikerre halmoznak, 2012-ben a Falstaff, 2018-ban a Vinum választotta meg az „Év borászának”. Continue reading “Savszimfóniák – Van Volxem 2018”
You must be logged in to post a comment.