A mencíával úgy vagyok, mint a kékfrankossal, vagyis hiába vallottam neki szerelmet közel két évtizede, fogalmam sincs, most hányadán állunk. És a tetszésindex viharos hullámzásáról nem csak az időjárási frontok által rángatott kedélyem tehet, a bierzói stílusok csatája még javában zajlik, ahány borász, annyi megközelítés. Ha ma beszerzünk féltucatnyi mencíát, egy kalandparkba váltunk belépőt, ahol a sikítás és a viháncolás mellett a sírás is garantált. Ezt a kis csokrot eredetileg kékfrankosok mellé gyűjtöttem, aztán az alkalmak sorra elszálltak, maradt a belső felhasználás.
Amióta jártam San Sebastianban, bocsánat, Donostiában, azóta folyton szem előtt vannak a baszkok. Ők az én indiánjaim, akiknek, szemben a kajova-apacsokkal, sikerült a gyarmatosítás előtti formájukat átmenteni az Optimus korszakába: egy vagon EU-s támogatással kistafírozva leszálltak a terrorizmusvonatról és a balkonról zászlólógatás feladása nélkül átnyergeltek a jólét vonatra (fun fact: Baszkföld Spanyolország leggazdagabb régiója). A baszkok Európa utolsó őslakosai, legalábbis a baszk az utolsó nyelv, amely túlélte az indoeurópai inváziót. Az utóbbi néhány évtized neves „spanyol” focistáiból mazsolázva képet kaphatunk a baszk nyelv egyediségéről: Andoni Zubizarreta Urreta, Andoni Goikoetxea Olaskoaga, Gaizka Mendieta Zabala, Aitor “Txiki” Begiristain Mujika. Számtalan ismert riojai borászat van baszk kézben (Rioja Alavesa a baszk oldal), többek között a Remelluri, amelyet 1967-ben vásárolt meg a Rodríguez-család (a Remelluri nemcsak kő/malter alapon a legősibb riojai borászat – a főépület a XIV. századból származik -, hanem írásos említésben is ők az elsők (1596)). Continue reading “Szárnyas tájvadász – Telmo Rodríguez”→
You must be logged in to post a comment.