Beszámoló – Badacsony New Yorkban 2019

Mindössze egyetlen órát tölteni egy ilyen rendvényen… csak a helyszínen döbbentem rá, mennyire fájdalmas is az időszűkében hozott kompromisszum. Szívesen beszélgettem volna a borászokkal, pótolnivalóm is bőséggel akadt – hogy mást ne említsek, még semmit nem kóstoltam eddig ilyen nevektől, mint a Csendes Dűlő Szőlőbirtok -, de most be kellett érnem a kutyafuttában mintavételezéssel.

Messzemenő következtetésekre nem ragadtatnám magam, mindenesetre semmi nem került elém került, ami megingatta volna a képemet a badacsonyi erőviszonyokról: amíg fehérborról beszélünk – vörösben Török Csaba (2HA) a király -, Laposáék a legjobbak közt, a Sandahlnál meg-megvillanó potenciál talán mindenkin túlmutat, de a borvidéki ranglétra tetejére én továbbra is a Németh Pincét tenném. Náluk találkozik a hibamentes az érdekessel, a kiforrottság a kézművességgel, nemigen akad boruk, amit ne kedvelnék. Kínálatukból ezúttal a legkönnyedebb, azonnali fogyasztásra szánt darab, a Budai Zöld (2018) tetszett legjobban, nálam a rendezvény bora. Játékos könnyedsége mellett áthatóan zamatos és intenzív és hosszú, már-már moseli az élmény, amit nyújt. A Juhfark Prémium 2017 más műfaj, lágyabb, aromáiban visszafogottabb, kevésbé zamatos, erényei a szerkezetben domborodnak ki, a sűrűségben, testben. Már most is szép. A Rózsakő 2018-ból száraz és érdekes módon nem igazán illatos. Kifinomult, elegáns. Mindig ér meglepetés a pincénél, ezt most a félszáraz, 2015-ös Töppedt Olaszrizling szolgáltatta. Tripla hátrányból indul nálam (a fajta, a késői szüret és a maradékcukor), de betalál. A töppedés mintha csak a fajtajelleget segítene kiemelni, na meg az intenzitásra is jó hatással van. Elzász jelenik meg ízében, a traminit idéző szerkezetben, a moderált savakban és kerekítő édességben. Szokatlan, ám nem extrém, inkább elegáns bor (ez is).

Bakó Ambrusnál egy szimpatikus mintát kóstoltam 2018-ból, mely megtörni látszik az elmúlt évek balszerencse fémjelezte tendenciáját (TCA-s dugóktól a pincében rakoncátlankodó élesztőkig terjed a sztori, melynek egy része itt olvasható Akov másfél évvel ezelőtti posztjában). Bízom benne, hogy végre visszakapjuk azokat a sokra hivatott borokat, melyek a Németh-fehérek igazi riválisai lehetnek. Kedveltem a Folly Arborétum 2017-es Cédrusát is: a hordóval izmosítás könnyen visszájára sül az ilyen borokban, de itt úgy tűnik, sikerült megtalálni a mértéket. Arányos, kellemes bor.

Új kezdeményezés a kéknyelű palack: a forma szokványos, a kékes színárnyalat annál kevésbé. Nagyon tetszik, csavarzárral még jobban szeretném. Jelenleg csupán két pince, a Laposa és az Istvándy állt az ügy mögé, az üveghez passzoló, kékes címkékkel igazán mutatós eredményre jutottak. És még a borok is jók – az Istvándy (2017) nagyon semleges, mégsem jellegtelen, pillekönnyű, szénsavas, igazi üdítő, nagyon tetszett. A Laposa (2017) pályázhatna az ország legszebb címkéje díjra, bár érdemes vetni egy pillantást az összes megújult palackjukra, szerintem nem egy szenzációsan néz ki. Kéknyelűjük az Istvándytól testesebb, de könnyeden elegáns, nem erőlködik, hogy nagynak látszódjon (szerepel is tavaszi ajánlónkban). Ugyanitt a Kőkövön Furmint 2017 hasonló stílust visz, nem alkoholos, elegáns, visszafogott, tipikus Laposa. Kedvesebb, kiegyensúlyozottabb, mint a gyakran szikár és sorjás tokajik, szívesebben is innám, mint sok ottanit.

Domaine Edegger Premier 2017 könnyed, nem egy drága vagy ambíciózus bor, de olyan szinten elüt minden badacsonyitól, hogy már emiatt érdemes megkóstolni. Egészen osztrákos, zöldveltelinis, ami elgondolkodtató annak tükrében, hogy osztrák a tulajdonos (milyen rieslinget készítene Badacsonyban egy moseli borász? Rajna-völgyinek néznénk azt vakon?). Sandahl-bort régen kóstoltam, és örülök, hogy végre szerét ejthettem. A precizitás, frissesség, ami a tételekből árad, egy külön szintet képvisel, de az igazi nagyság valahogy nem akar összejönni. Felmerült bennem, hogy ami a szőlőből kihozható, azt itt nem ritkán kihozzák, talán a fajták létjogosultságán kellene elgondolkozni – a kivörösödés szerintem előnyére válna a borvidéknek. Legjobban a Chrystal Cat 2017 tetszett, ami lehengerlően csiszolt, élmentesebb, kimunkáltabb és kulturáltabb, mint bármi, amit itt kóstoltam. Van benne valami extra is, de a végén csak befűt az a 14,5%-os alkohol, meglepő kontrasztot nyújtva a légies könnyedséggel és ropogós aromákkal.

Válasz