Szóljatok a Köpcösnek! – Dominio del Aguila

Ez lehetetlen, mondogatta kedves barátom, hol angolul, hol magyarul. És tényleg volt az egészben valami irreális/szürreális, noha jobban belegondolva, csak egy téridőugrást hajtottunk végre rükvercben, nem is túl nagyot. Ám a Vega Sicilia űrbázisáról érkezve az, ami száz évvel ezelőtt a borvidéken bevett gyakorlatnak számított, most úgy hatott, mintha barlanglakók szakócapattintó üzemébe csöppentünk volna.

Pedagógiai szempontból mindig hálás trükk szélsőértékeket egymás mellé rendelni. A high-tech gyárlátogatás után adta magát, hogy nézzünk meg egy családi KKV-t is, ahol még falba vert százas szögön tartják a lopót. Az eredeti tervben Miguel Merino szerepelt, de be kellett látnom, hogy valladolidi szállásunkhoz képest irracionálisan nagy kitérő lenne. A tanácstalanság időszakában belelapoztam egy régebbi Decanter számba, és akkor tűnt fel, hogy a legjobb tempranillók összeállításban egy számomra ismeretlen duerói pince, a Dominio del Aguila kapta a legmagasabb pontszámot (98). „Az egész régió talán legtisztább és legkifinomultabb bora, az egyensúly és a részletek remekműve”, írják a 2012-es Penas Aladas-ról. Amikor utánanéztem, hogy mégis kik ezek a varázslók, rögtön tudtam, hogy aranyat leltem. Egyrészt, ritkán fordul elő, hogy nem egy valaki fedez fel egy pincét, és aztán nyomja, mint süket disznó az ólajtót, hanem aki csak találkozik velük, azonnal beáll mögéjük (Pedro Ballesteros, Luis Gutierrez, José Peñin, Sarah Jane Evans). Másrészt, ennél tökéletesebb kontrasztot a Vega Sicilia mellé szerkeszteni sem lehet.

Már csak azt kellett kideríteni, hogy fogadnak-e egyáltalán látogatókat és ha igen, beférünk-e nyolcan. Futottam a laptop körül egy tiszteletkört örömömben, amikor megérkezett a válasz: “First of all, thank you very much for your interest. We don’t usually receive visits, because we are a really small winery, but in your case, we’ll do an exception, because we really appreciate the people who come from so far to visit us, we can’t say no!!! We don’t have any conditions about the visit, we just hope you enjoy it.

A népmese úgy szól, hogy a kisfaluban született, ám annál rátermettebb Jorge Monzón kitanulta a borászkodást, aztán inasnak állt a Romanée-Continál, aztán hazatért és lehúzott egy évet a Vega Siciliánál, majd kilencet az Arzuagánál, és végül azt vette a fejébe, hogy a családi szőlőtermesztési bizniszt ugródeszkának használva megmutatja, hogy szülőfaluja határában is lehet olyan jó bort készíteni, mint bárhol a világon. Ehhez nem kell más, csak mindent fordítva csinálni, mint a duerói nagyborászatoknál.

Hagyományőrzés, tőkementés, kézművesség, kénminimalizálás, ismerős sorminta, ám esetükben új elemként bejön a képbe a palackba hajót építők étosza: az ősi pince fojtogató szűkössége miatt a legegyszerűbb művelet is dupla figyelmet és tripla időt igényel. A XV. században épített és minimálisan felújított pince USP-je, hogy a hőmérséklet télen 13, nyáron 16 ˚C.

A kiindulási pont a tőkementés, az első Parker 100 pontos boruk filoxéra-előtti tőkék terméséből készül. Saját becslésük szerint az ültetvények átlag életkora 80 év körül lehet. Ennek aztán van egy olyan dolgos mellékhatása, hogy a 30 ezer palacknyi borhoz a 30 hektáron megtermelt szőlőt 300 parcellából csipegetik össze. Egy másik mellékhatás, hogy ezek az ősültetvények, a mai klónszelektáltakkal szemben még színben sem homogének. Ebből a szempontból logikus döntés volt a borvidék történelmi műfajának, a claretének a felélesztése. A clarete fehér és kék szőlők keveréke, élénk, jól iható bor, szöges ellentétben Ribera del Duero mai sztárjaival, az extraktbajnok, éjsötét, alkoholédes vörösekkel.

La Aguilerához képest Jimenez de Jamuz is világvárosnak tűnik – vagy legalábbis világfalunak. Mint az aprófalvak általában bizonyára ez is látott szebb napokat, de 239 lakossal a puszta közepén a végzet elkerülhetetlennek látszik. A Dominio del Aguilához földút vezet, a GPS egy dombtetőn állít meg. Szerencsére, Máximo volt annyira jó fej, hogy reggel átküldte a telefonszámát, és megértően nevet, amikor felhívom: „Itt vagyunk a semmi közepén, az nagyjából jó?”. Néhány perccel később megérkezik, és bevezet bennünket egy 40-45 m²-es helyiségbe, ami a pince nagyterme, a feldolgozó, a présház. Ha már muszáj volt az elnevezéssel a franciák felé gesztust tenni, akkor elismerem, hogy a domaine spanyolosítása egy fokkal szerencsésebb, mint ha ugyanezt a chateau-val próbálták volna meg, de így is barokkos túlzás.

Máximo mosolyogva és önironikusan meséli el a birtok születését és működését, persze van mire szerénynek lenni, kétlem, hogy bárhol a világon magasabb lenne az egy főre jutó Parker 100 pontos borok aránya, mint Jorge Monzón szülőfalujában. Az előadás végén házaspáronként kapunk egy-egy poharat és átmegyünk a pince földalatti részébe. A pincejáratok annyira szűkek és alacsonyak, hogy egy idő után folyton attól rettegek, hogy sírás lesz a nagy jó kedv vége, valaki vérző fejjel fog a felszínre botorkálni. Hogy ez végül nem következett be, azt annak is köszönhettük, hogy bort alig ittunk: házaspáronként két ujjnyi volt az adag 5-6 tételből. Így a borokról nem is tudok többet mondani mint, hogy jónak tűntek. Alaposabb értékelésre majd akkor merek vállalkozni, ha rendelünk 3-4 palackot és itthon megkóstoljuk őket.

A fotókból és a videóból jól látszik, hogy ez egy teljesen hagyományos pince (valójában hat, egybenyitva), ami borászati szempontból főnyeremény: egész évben tizenegynéhány fok van, a hőingadozás minimális és ez a stabilitás adja meg az alapot a be-nem-avatkozáshoz. Bogyóválogatás nincs, az egész fürtök hozzáadott élesztő nélkül erjednek, a csömöszölést lábbal oldják meg. Az alkoholos erjedés után a borok hordóba kerülnek, ahol a hosszan elhúzódó almasavbomlás után még évekig érnek. A palackozás közvetlenül a hordókból, kézzel, slaggal történik, valószínűleg ez a leganakronisztikusabb része a „technológiai” folyamatnak.

Ez a látogatás felejthetetlen emlék marad és feldolgozandó rejtély. Engem az egész konstrukció a Jengára emlékeztet, éppen annyira törékeny, mint a foghíjas, girbe-gurba torony. Lakni nem szeretnék benne, de nagy élvezettel hüledezek, hogy „ezt így is lehet?”. Az utazásunk elején egyikünk többször is elsütötte azt az aranyköpést, hogy „bátorság nélkül nincs kudarc”. A Dominio del Aguilánál egyelőre bátorság is van, meg siker is, de erős a gyanúm, hogy a háttérben enciklopédikus tudás és megszállottsággal határos bizonyításvágy állhat. Monzónéknál a szőlészeti szakértelem családi örökség, ami pedig a borászati szakértelmet illeti, azt az ifjú Jorge a legjobb helyeken tanulta. Belülről talán nem is olyan nagy az a bátorság, mint amekkorának mi látjuk.

Válasz