Késik a rozé rendszerváltás

A világ zabálja a rozét, és a globalizált fogyasztó a provanszi rozéért akár mélyebben is hajlandó a zsebébe nyúlni. A mélységnek aztán vannak extrém mélységei, de a prémium rozé úgy 25 euró körül tetőzik. A mézes bödön bejáratánál nagy a tülekedés, a mi „rozékirályunk” is elkészítette már pályaművét (az éretlen piac talán még most is levegő után kapkod).

Eredetileg úgy terveztem, hogy több részletben szélesen merítek, de az első négy után behúztam a kéziféket. Nem mintha rosszak lettek volna, én vagyok elkényeztetve. Mindenesetre meglepetésszagot nem éreztem a levegőben.

A négyből két esetben alakult ki bennem az a benyomás, hogy túl akarnak lépni e mai kocsmán, csakhogy a végeredmény semmivel sem lett jobb, mint a főcsapáshoz hű kisiparosoké. Mentségükre legyen mondva, a becsvágy az árban alig tükröződik.

A négy grácia közül egyértelműen a Konyári tetszett a legjobban, és mivel ez évek óta biztos választás, félig az ő lelkükön szárad, hogy a további kutakodásról lemondtam. Olyan jó, amennyire szabvány magyar rozé jó lehet. Kihagyták belőle a tuttifruttit, nincs benne sem éretlenség, sem maradékcukros rásegítés, friss, pikánsan fanyar, természetesen gyümölcsös. Aki szereti a hazai rozét, annak ez egy biztos pont tiszteletreméltóan szolid áron.

A második legjobb a Vida Tündérrózsa. Ez még hagyományosabb magyar vonal, itt az eper-tuttifrutti a fő aromacsapás, legfontosabb erénye pedig a szelíd kellemesség. Nem lusta bor, de a magyar rozékat gyakran sújtó reszelős, éles savtól itt nem kell tartani. Krémes, bájos, könnyen szerethető. Számomra a Konyári élettelibb és érdekesebb, mások talán szívesebben ringatják magukat a Vida feszültségmentesebb hangulatába.

A két becsvágyóbb próbálkozás közül a St. Andrea az, amelyik palackdezájnnal is hirdeti, hogy vigyázó szemét Provence-ra vetette. Sajnos, már a startvonalnál elhasal. Az illat vérszegény és enyhén dohos. Érezhetően fában is járt, a savhangsúlyon azonban ez sem segít. Összességében nem ihatatlan, ám nehezemre esne bármilyen erényét megnevezni.

A Heimann Mammaróza kétarcúnak bizonyult. Az első két napon zavaróan savhangsúlyosnak találtam. A harmadik napra derült ki, hogy ez egy hosszútávfutó lesz, van benne bőven anyag és lendület. Hogy ez a viszonylagos javulás abszolút értékben mit jelent, nehezen tudnám megmondani, abban viszont biztos vagyok, hogy rajtam kívül nem sokan fogják három napon át kóstolni. A St. Andreánál jobb, a másik kettőt sűrűségben és savban múlja felül, márpedig ezek egyike sem fontos rozészempont. (A jeffordi meghatározás szerint a rozénak kereknek, kellemesnek, kényeztetőnek és frissnek kell lennie, semmi sem lóghat ki, és a savhangsúly végzetes bűn.)