Amit mások kiáltanak ki legjobbnak, abban óhatatlanul csalódni fogunk. Ez a tétel igaz volt a sztékre, ám szerencsére nem volt igaz az élmény egészére. Ha mindent felpakolunk a mérlegre, akkor kijön a matek: ahol sokat vártunk, ott kevesebbet kaptunk, ahol kevesebbet, ott többet. A zarándoklat helyszíne kellően egzotikus, a konyha kiváló, a borlap lenyűgöző, a jó társaságot pedig otthonról hoztuk.
Nyolc főre foglaltunk asztalt, így nekünk a barlanglabirintus egyik különtermét utalták ki. Képzeljünk el egy egri vagy tokaji földbevájt pincét, azzal a különbséggel, hogy a levegő itt teljesen száraz és szagtalan. Én nem vagyok híve a jó-emberek-kis-helyen-is-elférnek odúromantikának, jobban kedvelem a tágas és világos tereket meg a szabadon mozgó könyököket, de ennek a földalatti díszteremnek megvolt a maga varázsa. A rekkenő hőségből érkezve külön értékeltük a természetes légkondicionálást. Nem sok Michelin-csillagos étteremben fordultam meg, de eddigi tapasztalataim alapján azokhoz mindig társul egy alakias, teátrális, karótnyelt attitűd, ami itt üdítően hiányzott. A magunk urai voltunk, senkit nem zavartunk és bennünket sem zavart senki – az előadás csak nekünk szólt és a reakcióinkat sem kellett szalonképesíteni.
A menüt már hónapokkal korábban elkezdtük tanulmányozni, aztán cikkek és videók segítségével pontosítottunk. Az adatgyűjtés végén arra jutottunk, hogy lehetne itt is okosnak lenni, de a világ legjobb sztékjét nem lehet kihagyni. Akkor sem, ha nem a világ legjobb sztékje. Én most kóstoltam először „világ legjobb sztékjét”, vagyis nem volt – és továbbra sincs – összehasonlítási alapom. Maradjunk annyiban, hogy el tudom képzelni, hogy itt készül a világ egyik legjobb sztékje. A miénk nem tartozott közéjük.
Korábban említettem, hogy a legígéretesebb marhákat évekre előre lefoglalják, aki hozzánk hasonlóan csak úgy beesik, annak a második-harmadik vonallal kell beérnie. A mi sztékünk, számos jó tulajdonsága mellett meglehetősen rusztikus volt, rágós no-go zónákkal tarkítva. A pihentetés mellékhatásaként inkább langyos volt, mint meleg és ez már egyéni ízlés függvénye, de szerintem a só mennyisége nem segítette a finomabb árnyalatok érzékelését. És ott volt még a cecine is, a világ állítólag legjobb szárazon érlelt sonkája, ami ugyan jó volt, de nem annyira, mint amennyire drága, és főleg nem annyira, mint amennyivel nemesebbnek tartják a marhát a disznónál.
A pozitív meglepetést minden más jelentette. Eredetileg azt gondoltam, hogy itt a sztékről híresek, ahhoz nyilván nagyon értenek, csakhogy gyakorlott grillezőként tisztában vagyok vele, hogy a magasabb konyhaművészeti képességek szempontjából ez mit sem számít. A világ legjobb grillmesterén simán kifoghat egy túrós csusza elkészítése. Vagyis reálisnak tartottam a veszélyt, hogy minden más fogás legfeljebb átlagos. Hát, nem az. Nagy understatementtel fogalmazva: jól főznek. Remek alapanyagok találkoznak a nemzedékek alatt tökéletesre csiszolt receptekkel. Ha még egyszer eljutnék ide, inkább az aljnövényzetre koncentrálnék – a velős csontra, a tatárra, a szívre, a carpaccióra, a morcillára, az ökörfarok ragura.
Abban, hogy a látogatás mérsékelt siker helyett maradandó élményként rögzült fontos szerepet játszott a minden elképzelést felülmúló borlap. Szerencsés kézzel választottam, bár kétségtelenül sokat molyoltam vele, a sor minden eleme működött és árban az elviselhetőség határain belül maradt. Másodszorra sem választanék másként.
Ezen az útvonalon meneteltünk a szalonspicctől az albán szamár irányába: André Clouet Champagne Grande Reserva Grand Cru Magnum (€92); Leirana Finca Genoveva 2018 (€35); Veronica Ortega Roc 2015 (€36); Muga Crianza 2017 (€24); Perez Pascuas Vina Pedrosa Crianza 2017 (€26). Széles jókedvünkben ráadásként még egy 2015-ös Murrieta Dalmaut rendeltünk, ami méltó volt híréhez, ha jól emlékszem. Az az igazság, hogy kifelé menet már erősen kellett koncentrálnunk, hogy a szűk folyosókon át a falak érintése és hosszabb kényszerpihenők nélkül jussunk ki a szabad levegőre.
Végül egy szó a szállásról. 110 euró volt egy kétágyas szoba egy éjszakára, ami nem kevés, de nem szívtuk a fogunkat. A Hospedaje Dona Elvira olyan, mintha egy lakberendezési lapba csöppentünk volna, ráadásul, éteri nyugalmat sugároz (az más kérdés, hogy minden, ami működik benne, másként működik, mint amihez hozzá vagyunk szokva). (folyt. köv.)
You must be logged in to post a comment.