Eszelős szivatás – mencíát vágod?

A master of wine vizsga legendásan nehéz gyakorlati része sem arra épül, hogy hogyan lehet minél több delikvenst mattolni. A cél a nehéz kihívás, nem a kicseszés. Ha nyilvánvalóan bűnös is vagy, a védőbeszédeddel értékes éveket faraghatsz le, azaz a vizsga kontextusában: ha jó a fedősztorid, ha a hibás következtetésedet logikus érvekre alapoztad, akkor jutalompontokat kaphatsz.

A sokszor idézett anekdota szerint egyszer megkérdezték Harry Waugh-t előfordult-e már vele, hogy összetévesztett egy burgundit egy bordóival, mire azt válaszolta: „Ebéd óta nem”. Én persze megesküdnék, hogy soha nem tévesztenék össze egy pinot noirt egy cabernet sauvignonnal, egy chardonnay-t egy sauvignon blanc-nal. De amint elkezdünk variálni a változókkal, ahogy haladunk a homlokegyenest ellenkezőtől a komplementer színek felé, úgy párologna el a magabiztosságom. És aki ütközött már frontálisan igazi vakteszttel, az tudja, hogy az egyetlen helyes stratégia a szerénység, az egyetlen lehetséges végeredmény a meghunyászkodás és a kanosszajárás. Személyiségfejlesztő tréningként a legszebb persze a duplavak, amikor azt sem tudod, hogy mit nem tudsz.

Belefér az egy MW-vizsgába, hogy kapsz három bort, és fel kellene ismerned, hogy mindhárom kékfrankos? Egy magyar jelölt esetében ez méltányos elvárásnak tűnhet, de vajon hogyan boldogulna vele egy francia? És mit szólnánk mi, ha három cinsault-ból állna a teszt? Hol húzódik a határ az elvárható maximum és az eszelős szivatás között? Hogy két mostanában felkapott őshonos fajtát mondjak, a mencía vagy a nerello mascalese a határ melyik oldalán van? És a kadarka vagy a touriga nacional?

Van egy Edgar Allan Poe novella, ami arra épül, hogy ha nem rejtik el, amit el kellene rejteni, akkor megtalálni sem fogjuk, mivel csak a rejtekként szóba jöhető helyeken fogunk keresni. Ez körülbelül annak felelne meg, hogy vakon cabernet sauvignonokat kóstolunk, és erre senki nem mer tippelni, mert túl nyilvánvalónak tűnik. Velünk egy egészen más eset esett meg. Olyan jól sikerült az elrejtés, mint gyerekkorunkban a tökéletes elbújás, amikor egy idő után magunktól jöttünk elő, különben örök magányra és szomjhalálra lettünk volna kárhoztatva.

Megkóstoltunk kilenc bort és a grenache-tól a syrah-n át a pinot-ig, sőt, a cabernet-ig is eljutottunk, miközben kizártunk vagy tucatnyi borvidéket/fajtát, csak a megoldás közelében nem jártunk soha. Földbegyalulásunk akkor lett teljes, amikor kiderült, hogy a kilenc bor ugyanabból a szőlőfajtából készült, sőt, az első öt ugyanaz a bor volt, csak éppen különböző évjáratokból.

Bár azóta sok idő telt el, nem sikerült jó fedősztorit összeeszkábálnom. A suta, de legalább őszinte magyarázat az lenne, hogy a mi fejünkben a mencía egyszerűen nem szerepelt a lehetséges jelöltek között. De miért nem? A tesztet kiötlő és kivitelező házigazdánk tudta, hogy mencíát rendszeresen vásárolok, a Pétalos utóbbi 15 évjáratát valószínűleg mind kóstoltam, több posztot írtam róla és már az első alkalommal azonosítottam azokat a jegyeket, amelyek most is jó szolgálatot tettek volna. Vagyis egyáltalán nem volt irreális elvárás, hogy felismerjem. De nem sikerült.

Nagyon sok mindent felvetettünk, hogy aztán legkésőbb a következő bornál elvessük. Zavarba ejtő kombinációk: déli, de savas és tanninos, feketebogyós gyümölcsök, grafitos jegyek, ám nem testes, hordós, de nem esztelenül. Talán, ha megtaláljuk  az ibolyát az illatban, akkor elmarad a felsülés.

Na de milyenek voltak a borok? A Pétalos-ok nagyon hullámzóak (ezt nem most érzékeltem először). Sok a fa, olykor volt egy kis érettségdeficit és a szövet sem igazán sűrűszövésű. 2011, 2012, 2015 erős közepes, 2009 volt a legharmonikusabb, bár aromatikájában már a végét járta, 2016 a legerőteljesebb, de a tannin még 7 évesen is túlharsogta a többi komponenst. A 2011-es Pittacum Aurea a nagyboros erőemelés tipikus példája és erősen izzadtságszagú. A Raul Perezek egyértelműen magasabb színvonalat képviseltek. Az alapot jelentő Ultreia (2017) nagyon megéri az árát. A 2016-os Valtuille és a Petra mélyebb, sűrűbb, strukturáltabb, ugyanakkor illatban nem komplexebbek, nem mutatnak jobb egyensúlyt, a fa- és az alkoholtartalom is magasabb. Az 50-60 eurós árak számomra kizáró tényezőt jelentenek.

Mi a tanulság? Ami a mencía jövőbeli felismerését illeti, nagyjából semmi. Mencia az, ami nem az, amit ismersz. Kár, hogy ugyanez a definíció megállna a pinotage-ra vagy a csókaszőlőre is. Ha nem is tanulság, hozadéknak azért elmegy: sokkal megértőbb lettem a kékfrankost vakon kóstoló kritikusok és kandidátusok iránt.

A kudarc után újra kellett gondolnom, hogy hol húzódik a határom. Hát, nem kell messzire menni. Amit elvárnék magamtól az vörösben tíznél alig több: merlot, cabernet sauvignon, cabernet franc, pinot noir, syrah, grenache, nebbiolo, sangiovese, tempranillo, carignan, kékfrankos, kadarka, zweigelt. Ami már túl lehet a határon: mourvedre, gamay, mencía, malbec, turán, barbera, dolcetto, nero d’avola, zinfandel, primitivo. Minden más sötét anyag és háttérsugárzás.

A végére azért eszembe jutott egy tanulság: ha a barátaidat eszelős szivatásban akarod részesíteni, akkor a mencíára mindig számíthatsz. És a gatyád sem fog rámenni.