Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
Amit mások kiáltanak ki legjobbnak, abban óhatatlanul csalódni fogunk. Ez a tétel igaz volt a sztékre, ám szerencsére nem volt igaz az élmény egészére. Ha mindent felpakolunk a mérlegre, akkor kijön a matek: ahol sokat vártunk, ott kevesebbet kaptunk, ahol kevesebbet, ott többet. A zarándoklat helyszíne kellően egzotikus, a konyha kiváló, a borlap lenyűgöző, a jó társaságot pedig otthonról hoztuk. Continue reading “Szóljatok a Köpcösnek! – El capricho, avagy a világ legjobb sztékje (2. rész)”
Ha nagyon blikkfangosan akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy 3000 kilométert utaztunk és félmillió forintot fizettünk egy szelet sztékért. De ez az állítás távolról sem bontaná ki az igazság minden részletét. Az egész úgy kezdődött, hogy évekkel ezelőtt láttam egy dokumentumfilmet, amiben egy ismert francia hentes ki akarta nyomozni, hogy náluk miért nem elég jó a marhahús. Számomra ez egy teljesen periférikus kérdés, soha nem ettem charolais sztéket, sőt, nekem a szték is mindig megmaradt nagy ígéretnek: ami hozzám eljutott, az kisebb, általában inkább nagyobb csalódást okozott. Ahhoz azonban vaknak kellett volna lennem, hogy ne lássam a marhakultuszt, ne csipegessek fel információmorzsákat a wagyuról, a chianináról, az angus-ról vagy a márványozottság fokozatairól, így arra a tentatív álláspontra jutottam, hogy ahol ekkora a füst, ott valahol lángnak is kell lennie. Continue reading “Szóljatok a Köpcösnek! – El Capricho, avagy a világ legjobb sztékje”
„Ha azt mondom, hogy dobtam egy hátast, amikor megkóstoltam az idei Istine felhozatalt, akkor nagyon visszafogottan fogalmaztam. Az új boraik egyszerűen káprázatosak. A tulajdonos, Angela Fronti chianti classicói a leghatározottabb egyéniségű borok közé tartoznak a borvidéken.” Mindezt nem én mondom, hanem Antonio Galloni, Robert Parker ex-utódja, a Vinous vezéralakja. Continue reading “Cutting edge – Istine Chianti Classico 2018”
Nem csinálok úgy, mint aki hirtelen Maremma-szakértő lett, és eszem ágában sincs úgy tenni, mintha ez lenne a következő nagy dobás Toszkánában. Csak van ez az osztrák óriás, akivel Berlinben ismerkedtem meg (RAW), tetszettek a borai, neki tetszett, hogy nekem tetszenek, ezért kapcsolatban maradtunk és most végre eljutottunk hozzá. Continue reading “Mediterrán képeslap – Valdonica Arnaio 2019”
Figuláék nagyot mennek. Hiába vagyok ideológiailag a Csopaki Kódex-kör elkötelezett szekértolója, és hiába ítélem el elméleti síkon a botritiszt, a Figula-borok fokról-fokra megfőztek. A pofozógép a Sáfránkert volt, arra mindig lehetett hivatkozni a ló túloldalaként – a 2019-essel ezt az érvet is kihúzták alólunk. Most azonban jöjjön az alapbor, minden borászat becsületének alapköve. Continue reading “Ha nem romlott el, ne javítsd meg – Figula Olaszrizling 2020”
Papíron minden fasza, ráadásul, jó helyről kapott ajánlólevelet. Az eredmény mégis – vagy éppen ezért – inkább lelombozó, mint felvillanyozó. A promóban röpködnek a varázsigék: a borász és családja elhivatott, hisznek a helyben, tenyésztik a mangalicát, sütik a kenyeret, organikusan futtatják a szőlőt, finomseprőn érlelik a bort. A pohárba azonban csak egy átlagos reduktív olaszrizling került. Continue reading “Plasztiktigris – Martinus Olaszrizling 2020”
Az éghajlatváltozásnak nincs nagyobb nyertese, mint Németország (a Norvégiához hasonló startupokkal most ne foglalkozzunk). 1984-ben fordult elő utoljára, hogy éretlen szőlőt szüreteltek. A 21. századi német borász rémálmaiban már az ecetes rothadás a főszereplő, amit a meleg és a csapadék találkozása hív életre. 2014-ben még egyszer utoljára megrezdült a léc, azóta viszont minden évjárat messze átlagon felüli hőösszeget hozott, és öt év alatt háromszor hirdettek jahrhundertjahrgangot (2015, 2018 és 2019). Continue reading “Hány évszázad évjárata fér el egy évtized felében?”
A syrah és Észak-Rónia az egyik olyan páros, amitől ma is felcsillan a szemem, itt a zabálni kell úgy találkozik a szokni kellel, hogy a dopamin- és az adrenalinkiválasztódást tartósan a felső tartományba küldi. A bennszülött syrah köztudottan veszélyes kis dög, csúnyán visszaharaphat, de én nem tudom megállni, hogy ne piszkáljam. Az évek során rengeteg borászattal tettem próbát, ám az izgalmas, megbízható és megfizethető közös metszetébe mindössze kettőt könyveltem be: Stephane Ogier és Yves Cuilleron. Continue reading “Ahol a tudomány áll – Yves Cuilleron St-Joseph “Les Pierres Sèches” 2018”
Vannak borászatok, amelyekkel szemben bűntudatom van, és könnyű feloldás híján inkább kerülöm őket. Orsolyáék ebbe a kategóriába tartoznak. Noha a boraik hektikus formaingadozásáért nyilván nem engem terhel felelősség, Tarnóczi Zoltán annyira megnyerő egyéniség, hogy a negatív tapasztalatokról nem volt kedvem írni. Valakitől úgy hallottam, hogy az Orsolya Pince a poklok poklát járta meg, néhány éve a megszűnés határára sodródtak, aztán valahogy visszakapaszkodtak. Bízom benne, hogy most már csak felfelé vezet az út. Continue reading “Tisztes helytállás – Orsolya Merlot Rozé 2020”
Innen már érdemes visszaszámlálni. És ezt valószínűleg rendszerint meg is teszik. Amíg a 100 távoli cél, addig könnyű a 95 pontokkal dobálózni. Amikor a 100 szórványos észlelésből átmegy rendszeresen fészkelőbe, akkor a megkülönböztetés igénye erősebbé, a besorolás pontosabbá válik. Ahol a 98 és a 99 nem légüres tér, hanem sűrűn lakott kolónia, ahol a 100 pontos nem képzelt lény, hanem kézzel fogható, polcról leemelhető, ott a nagyon jó és a tökéletes között szélesre nyílik az olló. Ami más populációkban következmények nélkül kiosztott 93, azt itt több tucat 94-es és 95-ös nyomja lefelé. Ezt okoskodtam ki a chateauneuf-du-pape kóstolónk lecsengéseként. Continue reading “Chateauneuf-du-Pape, ha esik, ha fúj”
You must be logged in to post a comment.