Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
Figuláék nagyot mennek. Hiába vagyok ideológiailag a Csopaki Kódex-kör elkötelezett szekértolója, és hiába ítélem el elméleti síkon a botritiszt, a Figula-borok fokról-fokra megfőztek. A pofozógép a Sáfránkert volt, arra mindig lehetett hivatkozni a ló túloldalaként – a 2019-essel ezt az érvet is kihúzták alólunk. Most azonban jöjjön az alapbor, minden borászat becsületének alapköve. Continue reading “Ha nem romlott el, ne javítsd meg – Figula Olaszrizling 2020”
Papíron minden fasza, ráadásul, jó helyről kapott ajánlólevelet. Az eredmény mégis – vagy éppen ezért – inkább lelombozó, mint felvillanyozó. A promóban röpködnek a varázsigék: a borász és családja elhivatott, hisznek a helyben, tenyésztik a mangalicát, sütik a kenyeret, organikusan futtatják a szőlőt, finomseprőn érlelik a bort. A pohárba azonban csak egy átlagos reduktív olaszrizling került. Continue reading “Plasztiktigris – Martinus Olaszrizling 2020”
Az éghajlatváltozásnak nincs nagyobb nyertese, mint Németország (a Norvégiához hasonló startupokkal most ne foglalkozzunk). 1984-ben fordult elő utoljára, hogy éretlen szőlőt szüreteltek. A 21. századi német borász rémálmaiban már az ecetes rothadás a főszereplő, amit a meleg és a csapadék találkozása hív életre. 2014-ben még egyszer utoljára megrezdült a léc, azóta viszont minden évjárat messze átlagon felüli hőösszeget hozott, és öt év alatt háromszor hirdettek jahrhundertjahrgangot (2015, 2018 és 2019). Continue reading “Hány évszázad évjárata fér el egy évtized felében?”
A syrah és Észak-Rónia az egyik olyan páros, amitől ma is felcsillan a szemem, itt a zabálni kell úgy találkozik a szokni kellel, hogy a dopamin- és az adrenalinkiválasztódást tartósan a felső tartományba küldi. A bennszülött syrah köztudottan veszélyes kis dög, csúnyán visszaharaphat, de én nem tudom megállni, hogy ne piszkáljam. Az évek során rengeteg borászattal tettem próbát, ám az izgalmas, megbízható és megfizethető közös metszetébe mindössze kettőt könyveltem be: Stephane Ogier és Yves Cuilleron. Continue reading “Ahol a tudomány áll – Yves Cuilleron St-Joseph “Les Pierres Sèches” 2018”
Vannak borászatok, amelyekkel szemben bűntudatom van, és könnyű feloldás híján inkább kerülöm őket. Orsolyáék ebbe a kategóriába tartoznak. Noha a boraik hektikus formaingadozásáért nyilván nem engem terhel felelősség, Tarnóczi Zoltán annyira megnyerő egyéniség, hogy a negatív tapasztalatokról nem volt kedvem írni. Valakitől úgy hallottam, hogy az Orsolya Pince a poklok poklát járta meg, néhány éve a megszűnés határára sodródtak, aztán valahogy visszakapaszkodtak. Bízom benne, hogy most már csak felfelé vezet az út. Continue reading “Tisztes helytállás – Orsolya Merlot Rozé 2020”
Innen már érdemes visszaszámlálni. És ezt valószínűleg rendszerint meg is teszik. Amíg a 100 távoli cél, addig könnyű a 95 pontokkal dobálózni. Amikor a 100 szórványos észlelésből átmegy rendszeresen fészkelőbe, akkor a megkülönböztetés igénye erősebbé, a besorolás pontosabbá válik. Ahol a 98 és a 99 nem légüres tér, hanem sűrűn lakott kolónia, ahol a 100 pontos nem képzelt lény, hanem kézzel fogható, polcról leemelhető, ott a nagyon jó és a tökéletes között szélesre nyílik az olló. Ami más populációkban következmények nélkül kiosztott 93, azt itt több tucat 94-es és 95-ös nyomja lefelé. Ezt okoskodtam ki a chateauneuf-du-pape kóstolónk lecsengéseként. Continue reading “Chateauneuf-du-Pape, ha esik, ha fúj”
A világ zabálja a rozét, és a globalizált fogyasztó a provanszi rozéért akár mélyebben is hajlandó a zsebébe nyúlni. A mélységnek aztán vannak extrém mélységei, de a prémium rozé úgy 25 euró körül tetőzik. A mézes bödön bejáratánál nagy a tülekedés, a mi „rozékirályunk” is elkészítette már pályaművét (az éretlen piac talán még most is levegő után kapkod). Continue reading “Késik a rozé rendszerváltás”
Az alapképlet roppant egyszerű volt: érdekelt, hogy a két szürreálisan felpontozott olcsó mencía mire képes az itthon is kapható régi motorossal szemben. A sötét ősz és a még sötétebb tél idején találtam ki magamnak ezt a közepesen olcsó játékot: a DWWA bokaszalagrendes boraiból rendelgettem, többnyire azzal az agendával, hogy összemérjem őket a bevált kedvenceimmel. A tanulmányi trippek rendszerint azzal végződtek, hogy maradtam a bevált kedvencnél. Ez nem azt jelenti, hogy okosabb vagyok, mint egy ötödikes, inkább arról lehet szó, hogy az ízlés szolipszizmus csapdájából én sem tudok kitörni: mindig az a jó bor, ami nekem ízlik. Continue reading “Mindig az a jó bor, ami neked ízlik – mencía update”
A globális felmelegedés hatására a zeitgeisttal együtt rezdülő, instagram-kompatibilis borász egyre feljebb húzódik a domboldalon, kerüli a déli kitettséget, nem epilálja a fürt körül a lombot és iskolakezdéskor már javában szüretel. Magyar szempontból én továbbra is korainak érzem a félelmet az érettségtől, főként, ha vörösekről van szó, és még mindig tudok örülni a napfényes nyaraknak. Continue reading “Zavartalan napsütés – Szekszárd 2017”
A cím teljes átverés, de nem szánt szándékkal. Szerintem, helyesen, lose-lose lenne, de amíg a win-win úgy-ahogy gyökeret vert a magyarban, addig ellentéte az angolban sem. És merem remélni, hogy a két üzleti fél – a Lidl és Vidáék – úgy érzik, hogy kölcsönösen jól jártak. A Lidl oldaláról ezt könnyebb elképzelni, a borászat és a borfogyasztó oldaláról annál nehezebb. Continue reading “Win-win – Vida Estve 2019”
You must be logged in to post a comment.