Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
Lehet egy kékfrankos az ünnepi vörös, ami karácsonykor az asztalra kerül? Hogy Ausztriában mit válaszolnának erre, az nem is igazán kérdés. Már csupán az árakat nézve sem. A Wein & CO legdrágább osztrákjait böngészve az abszolút csúcson ugyan mást találunk (kvázi egy bikavért), de a 60 és 90 euró között élbolyt már a blaufrankisch uralja. Continue reading “Ünnepi kékfrankos: Takler Szenta-Hegyi 2018”
Gyorsan tovatűnő ízek, melyekkel nem lehet betelni. Nekem ez jut eszembe, ha az újborra gondolok. Nem is értem a bozsolé-koncepció feletti fanyalgást (ti. hogy a 2000-es években meredeken leesett a Beaujolais Nouveau népszerűsége, manapság gyakorlatilag kötelező elem mentegetőzéssel kezdeni a témában születő írásokat, lásd itt), míg szembe nem jön egy olyan banánaromás, műanyag hatású bor, ami rögtön más megvilágításba helyezi a történetet. Continue reading “Kis primőrszemle: Ruppert, Vylyan, Bock és Duboeuf”
Versenytárs nélkül a Bogyólé? Ma már bizonyosan nem. A hazai szénsavmacerált vörös újborok még nem árasztják el a hipereket, de a villányi klasszikus mellett már Ruppert Bolond Kalapossal és Bujdosó Libással is olthatjuk bozsolé-szomjunkat. Előbbi még beszerzésre vár, utóbbi már átesett a teszten. Continue reading “A libához már nem marad – Bujdosó Libás 2022”
A natúrbor nálam 2012-ben úszott be a képbe. Az akkor még underground mozgalomról tudósítók (Alice Feiring neve ugrik be elsőként) szokatlanul életteli, újszerű borokról áradoztak – a pincebeli manipuláció béklyóitól megszabadított csodába természetesen nekem is bele kellett kóstolnom. Continue reading “Új utakon – Losonci Kékfrankos 2018”
Nem könnyű évjárattal indul a pince. És nem vidám gazdasági helyzetben, de maradjunk 2021-nél: a savak éve volt. Immáron bortermelőként mondhatom, saját szőlőink analitikáiból extrém paraméterek köszöntek vissza, és más borvidékekről is ugyanezt hallottam – mikor a cukortartalom már indokolta volna a szüretet, a savak egyszerűen nem akartak szelídülni. Az általam eddig kóstolt borok alapján nem tűnik elrugaszkodottnak az egész ország területére általánosítani.
Kínzó szárazság nyomai mindenfelé, de Csopak így is gyönyörű. A Szent Donát pince teraszára pusztán a panoráma miatt is megéri kiülni, de minket persze nem elsősorban ez vonzott ide. Continue reading “Helyszíni szemle képekben – Szent Donát, Csopak”
Ez a bor nekem mindig rácsodálkozás. Szóval a villányi fehér jó tud lenni. A stílus sem ismerős más borvidékeinkről, meg is lep, vakon valószínűleg osztráknak tippelném a precizitása, élénksége révén. Na és a magyar zöldvelteliniben sem hiszek, ritkán győz meg – ez ugyan házasítás, még az is lehet, hogy azért működik. És ha már, akkor örömmel látom, hogy az általam sokra tartott, ám fájóan mellőzött hungarikum, a királyleányka is helyet kapott benne. Continue reading “Fehéret Villányból – Bakonyi Csavargó 2020”
Elvétve még találni sillert a polcokon. A kihalás szélén áll a bortípus, talán nem minden ok nélkül – én történetesen időről-időre próbálkozom vele valamiért, vonz ez a színfolt a bortérképen, de a lelkesedésem általában néhány próbálkozás után kifullad. Szabályt erősítő kivételként a Piroska Siller ugrik csak be (éppenséggel az aktuális 2021-est túl savasnak találom), Polgárék villányijáról is jó emlékeim vannak, és most megint találtam egy kellemes darabot. Continue reading “Aminek szánták – Tüske Siller 2020”
Pannon rosso. A magyar vöröst én kékfrankosként képzelem el. Nem kizárólagosan, hanem alapértelmezésben. Ahogy sangiovesére vágyom, ha toszkán bort akarok inni. Continue reading “Túl jó hiperbe – Lajvér Szekszárdi Kékfrankos 2019”
You must be logged in to post a comment.