Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
Nem tudnék hirtelen még egy ilyen izgalmas és szép kékfrankost említeni itthonról. Külön öröm, hogy ezt egy soproni borról mondhatom el – a borvidék évek óta baljós csendbe burkolózik, az egykori húzónevek – az a kevés – sem csengenek már úgy, mint az ezredforduló utáni hőskorszakban. Continue reading “Kékfrankos-kedvenc: Zachár 2018, Sopron”
Amikor az egyszerű nagyszerű. Rég találkoztam ilyen szép 2000 forint alatti magyar vörössel. Continue reading “Etalon szekszárdi vörös – Eszterbauer Tanyamacska Kékfrankos 2019”
A tavaly nálunk nagyot ment Barta Öreg Király dűlős furmint egyik édes változata (legalább kettő létezik). Újabb kimagasló tokaji. Continue reading “Tokaji nemes – Barta Öreg Király Dűlő Késői Szüretelésű Furmint 2018”
Amikor egy ennyire hétköznapi, minden sarkon kapható alsópolcos kékfrankos talál így be, akkor én tényleg elgondolkozom, hogy miért nem úgy a mi fajtánk ez, ahogy lehetne. Hogyne, a legnagyobb területen telepített kékszőlőnk, mégis, többnyire csak megtűrt örökség a franc-ok és merlot-k árnyékában. Continue reading “Pannon rosso – Teleki Villányi Kékfrankos 2018”
Faggattak volna úgy hét évvel ezelőtt a magyar cabernet sauvignonokról, valószínűleg fanyalgás lett volna a reakcióm. Az eredetiért, a bordeaux-iért világéletemben rajongtam (tekintsünk el egy pillanatra a ténytől, hogy a világ legismertebb borvidékén házasítások készülnek, nem is igazán a fajta itt a lényeg), ettől azonban a hazai változatok gyakorta olyannyira eltérő és számomra kevésbé tetsző karakterrel bírtak, hogy nem is értettem, hogy készülhetnek ugyanabból a szőlőfajtából – és itt nem csupán a villányi-szekszárdi vonalra gondolok. Ma már biztos vagyok benne, hogy a stílusbeli szakadék magyarázatában a magyar tölgy(hordó) használata kapná az első bekezdést. Continue reading “A fa teszi a bort?”
Continue reading “Ütőkártya – Tihanyi Kék 2018, Szentesi Pince”
Versenytárs nélkül. A sebtében kihozott portugieserek és társaik nem ugyanazon a pályán játszanak, mint a szénsavmacerált vörös – előbbiek alapján eddigi tapasztalatom szerint nehéz elképzelni, mitől is lehet jó az újbor, utóbbiba viszont rendesen bele lehet habarodni. A Vylyan Bogyólé talán az egyetlen hazai képviselője az egzotikusabb technológiának (lásd Beaujolais), és 2020-ban sem hagy cserben.
Continue reading “Márton-napi flamingó – Vylyan Bogyólé 2020”
Nem gondoltam volna, hogy a civilizáció másfél hónapos hátrahagyása ilyen mértékű újrakalibrálást szül (némi túlzással élve borászkodásba kezdtem, a szüreti időszak teljesen magába szippantott). A Borjour októberi rendezvénye volt az első, ami kiszakított az új életvitelből, és bár a közeg ismerős volt, a nyüzsgés már-már kultúrsokként hatott rám. Hogy a bezártságból szabadulás vonzotta-e ide az embereket, vagy legpotensebb vörös fajtáinkat övezi örvendetes érdeklődés, nem tudom.
Continue reading “Kis kadarka, jó kadarka – Borjour Kékfrankos és Kadarka 2020”
You must be logged in to post a comment.