Csalódtam már vörös és rózsaszín Kősziklás-borban, de fehérben töretlen az ív. Legutóbb egy kedves barátom pincéjének átvilágítása után egy 2019-es Rizlingszilvánival bukkant a felszínre és a másnap hozzám eljuttatott félpalack is dicséretesen tartotta magát. Ez nem azt jelenti, hogy bárkit le akarnék beszélni az azonnali fogyasztásról, éppen ellenkezőleg: a 2024-es Semillon és Sauvignon Blanc egyaránt nagy formában van és egyik sem marad el a 2024-es Rizlingszilváni mögött. Frissíteni kell a best buy-ajánlót.
Category:
A borkritikus halála
Talán eltünök hirtelen, mint dodónyom a fövenyen. Soha nem is volt rám szükség. De a borbolygón különleges törvények uralkodnak. Megveszed a palackos kiszerelésű zsákbamacskát, és csak napokkal, hetekkel a pénztártól való távozás után derül ki, hogy mire verted el a pénzedet. Mintha úgy kellene autót vásárolnod, hogy elötte nem ülhetsz bele, próbavezetésről szó sem lehet, csak a kirakatüvegen keresztül bámulhatod. Vagy mint egy könyvesbolt, ahol nincs tapizás, belelapozás, mert minden kötet be van fóliázva. Élelmiszerek esetében persze nem szokatlan, hogy a zsugorfólián keresztül kell eldöntened, megveszed-e, de ritka az az élelmiszer, aminek kilójáért 5-10 ezer forintot kérnek (vagy 50-100-at). Continue reading “A borkritikus halála”
Osztrák kékfrankosok a felső polcról
Ez a kóstoló már két éve érlelődött. Dagadtossal, szűk baráti körben 2023 áprilisában jártunk Burgenlandban, hogy egy kicsit felfrissítsük képünket az osztrák kékfrankosról; a kétnapos túráról lenyűgözve és több karton borral megrakodva tértünk haza.
Chardonnay betonból és acélból
15-20 évvel ezelőtt fogalom volt a Gere Kopár, meg a Vili Papa Cuvée, talán a Duennium is. Túl keveset mozgok boros körökben, hogy meg tudjam mondani, vannak-e még hasonló brandek, de ha nekem kellene jelölnöm, akkor biztos, hogy a Pannonhalmi Főapátság Rajnaija, a St. Andrea Áldás és az Etyeki Kúria Chardonnay-ja is szerepelne a listán. Ezek ugyan nem kiemelkedő borok, mégis többet tesznek a magyar borkultúráért, mint a tizenezerpluszos dűlős csodák vagy kőzetesszenciák.
Sebestyén Indigó 2024
Az előző kiadás hasított, és a friss, 2024-es sem lő mellé. Az évjárat forróságát azért érezni rajta, nem olyan ropogós, mint elődje, de élvezeti értékből így is jeles.
Loire-gloire
Úgy estünk neki a Loire-nak, mint vakok az elefántnak – azzal a különbséggel, hogy ez nem egy komplett, lélegző, trombitáló behemót volt, hanem random alkatrészek: egy agyar, egy preparált farok, egy mumifikálódott ormány meg egy lakkozott lábszár. Ennyiből látók sem mondanák meg, hogy ez valaha egy állat volt. Sancerre-t, Sevre-t, Vouvray-t és Chinont éppen olyan nehéz összeillő egésznek látni, mint emblematikus fajtáikban – sauvignon blanc, melone de bourgogne, chenin blanc és cabernet franc – rokonságot felfedezni. Más kérdés, hogy térképen szépen felfűzhetőek egy szálra, a Loire nagyobb megbicsaklások nélkül, egyenes vonalban csordogál keletről nyugatra, és miután mindannyian kaptunk egy dekoratív, színes szamárvezetőt, könnyű volt abba az illúzióba ringatni magunkat, hogy nem fogalomtalanul kóválygunk.
Munkaidőben pezsgőzni – Copenhagen Sparkling Tea
Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy tudok egy kiemelkedően jó pezsgőt, amitől nem rúgsz be és feleannyiba kerül, mint egy no-name champagne? Én biztosan lecsapnék rá. És ha a gyakorlatban kiderülne, hogy mindez csak részben igaz, akkor is örülnék, ha egy étteremben szembe jönne velem. Continue reading “Munkaidőben pezsgőzni – Copenhagen Sparkling Tea”
Suckling szőrtelen szíve – vörösek szekszárdi hangsúllyal
Ifj. Vida Péter küldött nekünk egy hatpalackos keresztmetszetet, ami végül nálam kötött ki és kiváló apropót jelentett ahhoz, hogy szétnézzek a magyar vörösek között. Az alsó polc a best buy-kudarc miatt amúgy is indokolt volt, a középső és a felső meg az itthoni készletekből adódott. Értek kellemes meglepetések, ezekről részletesebben írok, ami beleszürkült az átlagba vagy verte a lécet, arról csak slágvortokban. Continue reading “Suckling szőrtelen szíve – vörösek szekszárdi hangsúllyal”
Furmint Február 2025 – kedvencek
Zavarba ejtő sokszínűség. Ahány pince, annyi stílus – ha Burgundiára (is) igaz, hogy a termelő az első (nem pedig a termőhely; ugyan kitérő, de érdemes a hivatkozott írást elolvasni, Toby Morhallnak, a The Wine Society beszerzőjének akad néhány érdekes megjegyzése a világ legfelkapottabb szegletéről), akkor Tokajra és a magyar borvidékekre fokozottan az. Megannyi rusztikus, sorjás furmintba futottam bele, amelyekkel nem tudtam megbarátkozni – az én kedvenceim a megszelídített, csiszolt iskolából kerültek ki. Continue reading “Furmint Február 2025 – kedvencek”
Az a legfinomabb, amit csak kézzel-lábbal lehet enni
Ez az utolsó dolog, ami miatt aggódnom kellene, mégis mélyen elkeserített, hogy kedvenc angol étteremkritikusom 15 év után elbúcsúzik a Guardiantől. Mint kiderült, Jay Rayner, a szellemes kivégzések bajnoka nem nyugdíjba vonul, csak egy erődített fizetőfal mögé költözik (Financial Times). Búcsúcikkében a tőle megszokott stílusban összefoglalta eddigi pályája tanulságait. Néhány szemelvényt lefordítottam, lehet rajta nevetni, bólogatni, ízlés szerint felháborodni és persze aki bírja a nyelvet, olvassa az eredetit. Continue reading “Az a legfinomabb, amit csak kézzel-lábbal lehet enni”