A borkritikus halála

Robert Joseph (fotó: www.fenavin.com)

Talán eltünök hirtelen, mint dodónyom a fövenyen. Soha nem is volt rám szükség. De a borbolygón különleges törvények uralkodnak. Megveszed a palackos kiszerelésű zsákbamacskát, és csak napokkal, hetekkel a pénztártól való távozás után derül ki, hogy mire verted el a pénzedet. Mintha úgy kellene autót vásárolnod, hogy elötte nem ülhetsz bele, próbavezetésről szó sem lehet, csak a kirakatüvegen keresztül bámulhatod. Vagy mint egy könyvesbolt, ahol nincs tapizás, belelapozás, mert minden kötet be van fóliázva. Élelmiszerek esetében persze nem szokatlan, hogy a zsugorfólián keresztül kell eldöntened, megveszed-e, de ritka az az élelmiszer, aminek kilójáért 5-10 ezer forintot kérnek (vagy 50-100-at). Continue reading “A borkritikus halála”

Chardonnay betonból és acélból

15-20 évvel ezelőtt fogalom volt a Gere Kopár, meg a Vili Papa Cuvée, talán a Duennium is. Túl keveset mozgok boros körökben, hogy meg tudjam mondani, vannak-e még hasonló brandek, de ha nekem kellene jelölnöm, akkor biztos, hogy a Pannonhalmi Főapátság Rajnaija, a St. Andrea Áldás és az Etyeki Kúria Chardonnay-ja is szerepelne a listán. Ezek ugyan nem kiemelkedő borok, mégis többet tesznek a magyar borkultúráért, mint a tizenezerpluszos dűlős csodák vagy kőzetesszenciák.

Continue reading “Chardonnay betonból és acélból”

Loire-gloire

Úgy estünk neki a Loire-nak, mint vakok az elefántnak – azzal a különbséggel, hogy ez nem egy komplett, lélegző, trombitáló behemót volt, hanem random alkatrészek: egy agyar, egy preparált farok, egy mumifikálódott ormány meg egy lakkozott lábszár. Ennyiből látók sem mondanák meg, hogy ez valaha egy állat volt. Sancerre-t, Sevre-t, Vouvray-t és Chinont éppen olyan nehéz összeillő egésznek látni, mint emblematikus fajtáikban – sauvignon blanc, melone de bourgogne, chenin blanc és cabernet franc – rokonságot felfedezni. Más kérdés, hogy térképen szépen felfűzhetőek egy szálra, a Loire nagyobb megbicsaklások nélkül, egyenes vonalban csordogál keletről nyugatra, és miután mindannyian kaptunk egy dekoratív, színes szamárvezetőt, könnyű volt abba az illúzióba ringatni magunkat, hogy nem fogalomtalanul kóválygunk.

Continue reading “Loire-gloire”

Suckling szőrtelen szíve – vörösek szekszárdi hangsúllyal

Ifj. Vida Péter küldött nekünk egy hatpalackos keresztmetszetet, ami végül nálam kötött ki és kiváló apropót jelentett ahhoz, hogy szétnézzek a magyar vörösek között. Az alsó polc a best buy-kudarc miatt amúgy is indokolt volt, a középső és a felső meg az itthoni készletekből adódott. Értek kellemes meglepetések, ezekről részletesebben írok, ami beleszürkült az átlagba vagy verte a lécet, arról csak slágvortokban. Continue reading “Suckling szőrtelen szíve – vörösek szekszárdi hangsúllyal”

Furmint Február 2025 – kedvencek

Zavarba ejtő sokszínűség. Ahány pince, annyi stílus – ha Burgundiára (is) igaz, hogy a termelő az első (nem pedig a termőhely; ugyan kitérő, de érdemes a hivatkozott írást elolvasni, Toby Morhallnak, a The Wine Society beszerzőjének akad néhány érdekes megjegyzése a világ legfelkapottabb szegletéről), akkor Tokajra és a magyar borvidékekre fokozottan az. Megannyi rusztikus, sorjás furmintba futottam bele, amelyekkel nem tudtam megbarátkozni – az én kedvenceim a megszelídített, csiszolt iskolából kerültek ki. Continue reading “Furmint Február 2025 – kedvencek”

Az a legfinomabb, amit csak kézzel-lábbal lehet enni

Ez az utolsó dolog, ami miatt aggódnom kellene, mégis mélyen elkeserített, hogy kedvenc angol étteremkritikusom 15 év után elbúcsúzik a Guardiantől. Mint kiderült, Jay Rayner, a szellemes kivégzések bajnoka nem nyugdíjba vonul, csak egy erődített fizetőfal mögé költözik (Financial Times). Búcsúcikkében a tőle megszokott stílusban összefoglalta eddigi pályája tanulságait. Néhány szemelvényt lefordítottam, lehet rajta nevetni, bólogatni, ízlés szerint felháborodni és persze aki bírja a nyelvet, olvassa az eredetit. Continue reading “Az a legfinomabb, amit csak kézzel-lábbal lehet enni”