Category:

Heimann Kadarka 2017

~ Németi Zoltán

Ahogy Tamlyn Currin írta Jancis Robinson boros portálján: a kadarkába való bevezetés gyanánt nem is választhatnánk jobbat, mint Heimannék alap tétele. A mi nézőpontunk persze nem esik egybe az angollal, lévén, hogy hozzáférésünk van gyakorlatilag a fajta összes példányához, az újdonság varázsa sem homályosítja látásunk – de amilyen nehéz kifogástalan kadarkát találni, én nem kérdőjelezném meg a hölgy állítását.

Continue reading “Heimann Kadarka 2017” →

Új tehetség a láthatáron – Maeijer & Leemans fehérborok Pécsről

~ Németi Zoltán

Meglepetés a köbön. Nem Pécsről, ismeretlen termelőtől, meleg évjáratból várnám, hogy előálljon a legízlésesebb magyar fehérborokkal, amikhez jó ideje szerencsém volt. Készülhetnek Tokajban és máshol nagyságrendekkel komplexebb borok, de én azokban ritkán találom meg, amit itt az alapok nyújtanak: harmóniát és kellemet.

Continue reading “Új tehetség a láthatáron – Maeijer & Leemans fehérborok Pécsről” →

Kis kén, kis élvezet – Domaine Breton Trinch Cabernet Franc 2015

~ Németi Zoltán

Ugyan maradok szkeptikus a kevés hozzáadott kénnel készített borok értékelhetőségét illetően, de szerettem volna leírni, hogy vannak kivételek – termelők, akik eképpen is képesek  hibamentesen alkotni. Catherine & Pierre Breton a Loire-völgyében elő tud állni cabernet franc-okkal, melyekről nem mondanám meg sokadik szippantásra sem, hogy homeopátiás mennyiséget kapnak az univerzális tartósítószerből (azt is kizárólag palackozáskor, az összkén a vörösekben 20 mg/l alatt marad; megjegyzendő ugyanakkor, hogy nem a kénmentesség a cél, hanem ők így találják szebbnek és élőbbnek az aromákat).

Continue reading “Kis kén, kis élvezet – Domaine Breton Trinch Cabernet Franc 2015” →

Best buy alsópolcos spanyol vörös – Eje Monastrell 2017

~ Németi Zoltán

Eje Monastrell 2017, Alicante, Spanyolország

Aki még nem kóstolt monastrellt (más néven mourvedrét), annak azért, aki meg már megtette és szívesen inna újra, annak azért. Vagy ha csupán jó déli típusú vöröset szeretnénk potom pénzért (az nem egyszerű történet). Az egyetlen intelem, hogy szellőztessük kicsit nyitás után, ugyanis redukciós fülledtséggel nyit (amit szokás tévesen a csavarzárhoz kötni, de ezt a palackot sem az zárja). Continue reading “Best buy alsópolcos spanyol vörös – Eje Monastrell 2017” →

Meglepődni jó – Pandolfa Federico Sangiovese 2017

~ Alföldi Merlot

Kiválóan szemlélteti, hogy az olasz borok miért lehetnek annyira népszerűek. Toszkánában már esély sincs arra, hogy ezt a minőséget ilyen áron megkapjuk, de Emilia-Romagnában – ami egyébként nagy valószínűséggel a fajta őshazája -, teremnek még csodák. Alapvetően acéltartályban készült (mindössze egy ötöde érett 50 hektós hordóban), és sikerült a sangiovese ízét, zamatát megőrizni és részben új színben mutatni. Continue reading “Meglepődni jó – Pandolfa Federico Sangiovese 2017” →

Állandóan farkast kiált mindenki – Homonna Attila

~ Alföldi Merlot
Homonna Attila (fotó: www.bortarsasag.hu)

“Szik Mátyásnak lehet, hogy igaza van, voltak dolgok az elmúlt évtizedekben, amik ész nélkül történtek. Megváltozott az egész világ, megint, változott az ízlés, elindult még jó néhány vonat, a szuper naturáltól a nem-tudom-miig. Hogy Tokaj mire szállt föl, meg mire nem, a jó ég tudja. Az biztos, hogy lett 40-50 termelő, akinek tök jó borai vannak. Ez a harminc év hozadéka, tehát, hogy a nagy cégeken kívül még lett valami.”  Continue reading “Állandóan farkast kiált mindenki – Homonna Attila” →

Mit hoz 2019?

~ Alföldi Merlot
Jon Bonné (fotó: jonbonne.com)

2018-ban a forradalom kísértete még nem járta be Európát, még kevésbé a világot, de szakállát és szemöldökét már kifésülte, SZTK szemüvegét megtörölte és telefonjába bepötyögte az út koordinátáit. Jon Bonné szerint legalábbis ezt lehet kiolvasni abból a tényből, hogy minden korábbi rekordot megdöntve valamelyik oligarcha 558 ezer dollárt perkált ki egy palack 1945-ös Romanée-Contiért, miközben az alvégen a borpopulizmus, melynek a „természetes” bor a motorja, elérte a szökési sebességet. Ha mindez nem lett volna elég, a mélyben is aggasztó tektonikus mozgásokat érzékelt: a bor elveszítette kiemelkedő és egyedülálló kulturális jelentőségét az italok között (szerinte a mezcal, a szaké és öreganyám térde kalácsa fölzárkóztak hozzá). Continue reading “Mit hoz 2019?” →

Nem egy rugóra jár az orrunk

~ Alföldi Merlot
Tekintélyes szaglószerv. (A kép forrása: hk.asiatatler.com)
Vicces dolog a szaglás. Az, hogy egy borban mindketten mandulaillatot érzünk, még nem garancia arra, hogy amikor te egy másik borban mandulaillatot érzel, én is azt fogom érezni. Évente egyszer biztosan számíthatunk egy terjedelmes dolgozatra, amely módszeresen levezeti, hogy a borok értékelésében miért hiú ábránd objektivitást remélni.
 
Ha van türelmünk, elolvassuk, egyetértően bólogatunk, majd tovább lapozunk, hogy megtudjuk, melyik az a bor, amelyik objektíve jobb a többinél, azaz saját nyelvünkre lefordítva: haladéktalanul be kell szereznünk, hogy mi is beléphessünk a nirvánába. 

A World of Fine Wine-ban megjelent értekezésében Steve Slatcher is eljut az előre ismert válaszig, de ő visz egy kis csavart a dologba azzal a kijelentésével, hogy borértésünk ugyan szubjektív, ám ezen nincs mit szégyellni, sőt. Ő bizonyára úgy gondolja, hogy a „sőt” miatt volt érdemes újratárgyalni a kérdést, és én is elismerem, hogy a „hivatásos” és az „amatőr” közösségek szerepének elemzése kellően érdekes, engem mégis a „szagvaksággal” foglalkozó rész ragadott meg, ezért ebből szabadfordítottam néhány szemelvényt.

Az objektív/szubjektív kérdés gyorsan rövidre zárható. Egy bor tulajdonságait csak akkor tudjuk értékelni, ha érzékeljük, márpedig az érzékelés bennünk zajlik le, az érzékszerveink és az agyunk közreműködésével. Az érzékelés tehát személyhez kötött, így az értékelés sem indulhat személytelen alapokról, azaz óhatatlanul szubjektív lesz. De vajon előfordulhat-e, hogy az érzékelésben meglévő különbségek annyira minimálisak, hogy ugyanarról a borról alapvetően ugyanazt a képet alakítjuk ki?

Az érzékelésben tapasztalható személyes eltérések egyik szembeötlő példája a színvakság. A színvakság gondolata feltételezi, hogy léteznek „standard megfigyelők”, akik pontosan látják a színeket. Csakhogy a tudomány azt tanítja, hogy egyrészt színek nincsenek, csak különböző hullámhosszú fény, amelyet az agyunk színként dekódol, másrészt, hogy a szemünk vagy az agyunk működésének eltérései miatt a színeket más-más színben látjuk. Bár a tények magyarázatához nincs jobb magyarázat, mint a tudományos magyarázat, a standard megfigyelő gondolatát segítségül hívni a színlátás megértéséhez nem tűnik haszontalannak.

De létezhet-e standard megfigyelő a szaglás és az ízlelés összefüggésében? Mondhatjuk-e azt, hogy az ízek a borhoz tartoznak, és így a standard megfigyelő az, aki ezeket helyesen érzékeli? Vagy többre megyünk azzal, ha azt mondjuk, hogy a bor objektív valósága az, hogy különféle vegyületek bonyolult vegyüléke, és az aromák és zamatok csak a megfigyelő elméjében léteznek?

A színvakság a férfiaknak kb. 8 százalékát érinti, a nőknek pedig mindössze 0.05 százalékát, a népesség túlnyomó többsége tehát standard megfigyelőnek tekinthető. A „szagvakság”, vagyis valamilyen szag észlelési képességének hiánya – tudományos nevén anozmia – azonban jóval gyakoribb. Avery Gilbert 2008-ban kiadott könyvében azt írja, hogy húsznál több specifikus anozmia létezik, köztük akad olyan, amelyik a népesség 75 százalékát érinti. Hogyan lehetne egy ilyen területen standard megfigyelőkről beszélni? Amikor az emberek 75 százaléka nem érez valamilyen szagot, akkor vajon nem a 25 százalékos kisebbség a „rendellenes”? Még ha valamennyi anozmia esetében a többségi érzékelést választanánk „helyesnek”, akkor is minimális lenne azok száma, akiket a huszonvalahány anozmia egyike sem érint. Amennyiben őket tekintjük „ideális orrnak”, akkor az ő észleléseik a többség számára reprodukálhatatlanok. Az anozmia azonban szélsőség, a szagérzékenységben tapasztalható egyéni eltéréseknek csak a töredéke adódik ebből. El kell tehát fogadnunk, hogy nemcsak elvi, hanem mélyen beágyazott gyakorlati okai is vannak annak, hogy a szagok érzékelése szubjektív.

A szaglás fiziológiai sajátosságai miatt a parfümök létrehozásakor pl. a mesterséges mósusz receptjében több mósusz illatú vegyületet kevernek össze, hogy az, aki az egyikre nem érzékeny, a másikat mégiscsak érzékelje. Ez abból a szempontból is érdekes, hogy megmutatja, nem bizonyos szagok érzékelésére vagyunk képtelenek, hanem bizonyos vegyületek érzékelésére. Ebből következően, amikor két ember egy borban ugyanazt az illatjegyet fedezi fel, az nem garancia arra, hogy amennyiben egy másik borban egyikük ismét érzékeli ugyanezt az illatjegyet, a másik is észlelni fogja.

A borhoz köthető anozmiák egyik legalaposabban föltárt esete a rotundone, a bors illatát meghatározó egyik szeszkviterpén érzékelésének hiánya. Amikor egy syrah-ban borsillatot érzékelünk, akkor ez a vegyület a felelős. De ha nem érezzük, az sem olyan nagy csoda, mivel az emberek 20 százaléka képtelen érzékelni. Vagyis az emberek egyötödének fogalma sincs, hogy miről beszélünk, amikor azt állítjuk, hogy a syrah illata borsos. Aki kóstolt már TCA-val enyhébben fertőzött bort társaságban, majd beszállt a vitába, hogy vajon a bor dugós-e vagy sem, annak nem kell külön magyarázni, hogy a TCA-érzékenységünkben is hatalmas különbségek vannak.

De nemcsak az aromaérzékenységünk változik egyénenként, hanem az ízérzékenységünk is. (A jelenségről és meghökkentő következményeiről mi is értekeztünk „Mutasd a nyelved, megmondom, mit igyál” alcímmel.) Nyelvünk érzékenysége a keserű ízű 6-n-propiltiouracilra (általános rövidítése:PROP) hatalmas eltéréseket mutat. A PROP-érzékenység genetikailag erősen meghatározott, és pl. az észak-amerikai europid népesség 30 százaléka teljesen képtelen érzékelni. A PROP-ra különösen érzékeny embereket szuperízlelőknek hívják, mivel ez egy csomó más vegyület érzékelésének képességével is összefügg. A borkóstolás kontextusában ez azt jelenti, hogy a szuperízlelők különösen érzékenyek a keserű ízekre és az édeset sem szeretik. (Ami azt illeti, a bort sem.)

És innen már csak kézügyesség kérdése levezetni, hogy a legkifinomultabb érzékenységű és/vagy legszélesebb tapasztalattal rendelkező borkritikusok értékítéletének ismerete semmilyen gyakorlati haszonnal nem jár az átlagfogyasztó számára. Slatcher nem ezt teszi, de egy másik ösvényen elindulva egészen közel kerül hozzá. Ám ennek és még számos meglepő következtetésnek a megismeréséhez már angol nyelvtudásra és egy nyugodt félórára lesz szükségük.