Bormarketing tankönyvekben alaptétel, hogy a siker titka az egyértelmű üzenet. Minél egyszerűbb, annál jobb. Az 1 borvidék=1 fajta pl. nagyon tuti, az 1 ország=1 fajta maga a jackpot. Ha valakit nem győzött volna meg az új-zélandi sauvignon blanc vagy az argentin malbec világsikere, akkor elrettentő ellenpéldaként Elzászt szokták felhozni. Kétségtelen, hogy Elzászban az identitással és az eladásokkal is vannak gondok, de ha valaki, akkor ők joggal hivatkozhatnak a nehéz gyerekkorra. A kis Elzászt hol az apja, hol a nevelőapja verte.
Az ember egy hasonlítgató állat, sőt, talán az állatok is hasonlítgató lények, vagyis a figyelmük a változásra, a különbségekre van kihegyezve. Ezzel a fontoskodó okoskodással csak azt akartam felvezetni, hogy nekem betegesen nehezemre esik elfogadni bármilyen eltérést az etalonnak számító borvidék-fajta párosok stílusától, azaz minden más borvidékről származó bor sikerét attól teszem függővé, hogy mennyire hasonlít az „eredetire”. Champagne az egyik legjobb példa, de a német riesling is ilyen – minden más borvidék „rajnai rizlingjét” abban a koordináta-rendszerben helyezem el, ahol ők az origó. És hát sem az elzászi, sem a wachaui, sem a pannonhalmi „nem olyan”. A józan eszem azt mondja, hogy éppen az lenne furcsa, ha olyan lenne, mégis rendszeresen ott kötök ki, hogy “jó, jó, de azért nem egy moseli vagy pfalzi riesling”.
Én Burgundiára, Elzászra, Moselre, Rias Baixas-ra és a Loire-ra szavaztam. Nem mindegyik úgy borvidék, mint a másik, és az ismeretszerzés vágyától vezérelve a fajtákat is kreatívan kezeltem. A sorba végül 2 chardonnay, 2 albarino, 2 riesling, 1 sauvignon blanc, 1 pinot blanc, 1 chenin blanc és 1 szürkebarát került.
You must be logged in to post a comment.