Amikor a magyar bor tényleg ünnep

A karácsonyi kóstoló sosem maradhat el. Mind rohanunk ilyenkor, de valahogy minden évben összehozzuk, ez hagyomány. Más ez az alkalom, mint a többi: szűk baráti kör, eszem-iszom, senki nem jegyzetel. És persze érdekes palackok kerülnek elő.

Ez alkalommal két hazai lopta el az estét. Ezek a régi Ráspik lenyűgözöen jól érnek, bevallom, én annak idején nem néztem volna ki ennyit belőlük. Nem tudom megállni szó nélkül: akkoriban még kompromisszummentes nagyság jellemezte a pincét, nekem hiányzik az a tisztaság, ami azóta csorbát szenved. A 2006-os Gneisz pazar bor. Nemes érettséget áraszt 12 évesen, van egyfajta brunellós hangulata – az ehhez tartozó komplexitással -, ugyanakkor sokkal törékenyebb, simább az olaszoktól, a tannin a pincestílusnak megfelelően itt sem kap fő szerepet. Izgalmas és gazdag csúcsvörös, ami elérte a harmóniát, remekül fogyasztható. A csúcsán van, bontsa és örüljön, akinek még van.

Ez a tízéves tokaji édes nem kevesebb, mint világklasszis. Demeter Zoltán valamit nagyon eltalált 2008-ban, Lapis furmintját és Szerelmi hárslevelűjét én a valaha készült legnagyszerűbb magyar száraz fehérek között tartom számon (ma is ragyognak), és ez a Főbor (kvázi szamorodni) hasonlót hoz a szamorodnik-aszúk világában. Tűzijáték. Finom és szép érettség jellemzi, a korosság, fáradás jelei nélkül, a jellegzetes műfaji díszítőkkel (aszaltak, elsősorban kajszi). Összecsiszolódott, összeérett, lenyűgözően összetett. Nem szorul magyarázatra, ugyanakkor el lehet veszni benne. Kivételes, minimum, de lehet, hogy csoda.

Válasz