A champagne-t is kezdjük igazi borként kezelni. Állítólag ez az elmúlt húsz év legfontosabb fejleménye a Champagne-univerzumban, legalábbis Peter Liem szerint, akit illik komolyan venni, merthogy ő az aktuális kötelező olvasmány és rezidens rezonőr. Ha jól értem Liemet, akkor Champagne két központi probléma megoldásán dolgozik, az egyik kitörni a technológiai bor skatulyából és feléleszteni a 20. század utolsó felében eltaposott és eltemetett terroirközpontú szemléletet, a másik, a dozázs szerepének helyes értelmezése, praktikusan szembeszállni a zéródozázs puritánokkal.
Ez utóbbi szorosan összefügg az élvezettel. Ahogy Liem fogalmaz: vannak termelők, akik „kiegyensúlyozatlan és agresszív borokat dobnak piacra, mert megtanulták így szeretni. Ez a mineralitás! Ööö, nem. Ez a reszelős savasság, ami akkor jelentkezik, ha hiányzik a megfelelő dozázs. Valahogyan összemosódott a mineralitás a szigorúsággal, pedig sehol nincs előírva, hogy a termőhelyi jellegnek szigorúnak kellene lennie.”
A champagne történelmileg sokkal édesebb volt, mint amilyennek most ismerjük, és a saját Szovjetszkoje Igrisztoje végállomásunktól indulva nekünk sem nehéz megérteni, hogy a távolódás a cukortól miért lett központi program. Ha a zéródozázs esetleg valóban zsákutcának bizonyul, akkor sem valószínű, hogy történelmileg megspórolható lett volna a belemenés.
Az én pezsgő-értésem szintjén a terroirfaggatás, a brut nature és a grower-champagne mozgalom egyelőre inkább érdekesség, mint megbízható örömforrás, de éppen az elmúlt hetekben fordult elő velem először, hogy egy grower-champagne-ban terroirt véltem felfedezni, miközben háttérismeretek és térképtanulmányozás nélkül is örömet szerzett. De elég az okoskodásból, jöjjön a szűkített ajánló: egy évjáratos angol rosé, egy NV biodinamikus champagne és egy szinte magyar vintage Romániából.
Gusbourne Rosé Brut 2018
A Radovin válasza a Nyetimberre. A Gusbourne legalább olyan elismert, mint a Nyetimber, amennyiben a palackozott tartalomról van szó (történelmi érdemei nyilván szerényebbek). De a lényeg, hogy teljesen váratlanul, számomra ez lett az év rozéja. Részben azért váratlanul, mert ittam néhány igazán jónevű rosé champagne-t is, részben azért, mert a Gusbourne NV-e egy korrekt, precíz, de minden izgalomtól mentes pezsgő.
Szóval, ez a rozé kerek, friss, megnyerő és mély, minden cseppjét élveztem. Most, amikor írni készültem róla, vettem észre, hogy a Wine Enthusiastben az év 100 legjobb bora listán a 12. lett és 95 pontot kapott. Én talán más szavakat használtam volna, de a lényegben egyetértek velük: „Ez a lemenő nap színét idéző évjáratos rozé remekül bizonyítja, hogy az angol pezsgő milyen messzire jutott. És hogy mire képesek egy olyan meleg, kedvező évjáratban, mint a 2018-as. Egyszerre komplex és rendkívül szerethető bor érett málnával, piros almával, tejszínnel, fűszerekkel és egy virágos árnyalattal. A fanyar ízt szép és mély gyümölcsösség egészíti ki, élénk savak és finom gyöngyözés jellemzi, amely töretlenül elkísér a lecsengésig. Már most jól fogyasztható, rendkívül ételbarát és rendkívül elegáns.”
Leclerc Briant Brut Reserve Champagne
Nekem általában az a gondom a termelői champagne-okkal – körömszakadtamig küzdök a „grower” ellen -, hogy hiányzik belőlük a textúra mélysége, a finomabb gyöngyözés és az érlelési ízek. A frissesség, a tisztább gyümölcs gyakran nyersességgel és savhangsúllyal jár együtt.
A tulajdonosok mindenféle dicséretes dologban úttörősködtek, de ezt én a vásárláskor és a kóstoláskor sem tudtam. A vásárlásra az ünnepi alkalom és a viszonylagos olcsóság csábított, kóstolás közben pedig annyira magával ragadó volt az élmény, hogy nem jutott eszembe háttérkutakodni. Amit talán érdemes előrebocsátani: 80 százalékban kékszőlő, pinot noir és pinot meunier egyenlő arányban, 20 százalék chardonnay és 4 g/l a dozázs.
Izgalmas, szép és intenzív illat, amely gyümölcsben az egrestől a sárgaalmán át a sevillai narancsig terjedő ívet ír le és ezt egészíti ki pikáns, kardamomot és marcipánt idéző ízekkel. Nyitáskor fiatalosan harapósnak tűntek a buborékok, de később már kimondottan kulturáltnak és jól integráltnak hatottak. Kóstolva feltűnően szép az egyensúly, osztályon felüli a komplexitás, ráadásul igazi egyéniség. Viszonylag vastag a textúra, a korty közepén felbukkan az érett gyümölcs finom édessége, ami kitart a hosszú lecsengésben. Valahogy azt a benyomást kelti, hogy kifogástalan minőségű szőlőből készült. (A leírás közben összefutott a nyál a számban, legszívesebben azonnal indulnék egy újabb palackért, csak még nem sikerült rájönnöm, hogy milyen mondvacsinált indokkal lehetne a mai napból ünnepnapot kreálni.)
Carassia 773 Brut Vintage 2018
A Carassia általam nagyra tartott Blanc de Blancs-jával és egy Dereszla 2018-as Vintage-dzsel együtt kóstoltuk és mindkettőt állva hagyta. A Blanc de Blancs-t minden jellemzőjében felülmúlta, elsősorban a komplexitás, a mélység és a buborékminőség tekintetében. A Dereszla pedig nagyon tetszetős, de egy kissé édes, közelebb esik egy szuper gyümölcsös, fajsúlyosabb proseccóhoz, mint egy érleltebb pezsgőhöz (3000 forintért persze bombavétel volt). A 773 már tényleg eléri egy jó közepes champagne színvonalát. Magyar buborék talán még soha nem volt ilyen finom. Optimális egyensúly a gyümölcsösebb jegyek (piros alma), és a mandulás, pisztáciás, kardamomos, kekszes, érlelt jegyek között. Nagyon jól iható, kerek, teljes történet.
You must be logged in to post a comment.