A ma legnagyobb divatja a minőségi szegmenseben – talán nem is divat ez már, önkéntelenül is az ex-Művalkeszes Dagadtos szavai jutnak eszembe: piaci kényszer – a beavatkozásmentes bor. Ha létezik, ami ettől nem is állhatna távolabb, az az ezredforduló tájékán, leginkább talán Dél-Amerikában kicsúcsosodott, és ott továbbra is uralkodó irányzat, túlérett szőlőből készített, túláradó, édes, hömpölygős, vaníliás gyümölcsbombákkal. Létezik itthon kereskedés/forgalmazó, ami látszólag éppen erre szakosodott (a weboldalt végigböngészve ez a benyomása támad az embernek), illetve a műfajon belül is a felső ársávra (amit éppen ilyen körökben dívik leginkább “prémium borként” titulálni) – a WineAge. Hozzávetőleges elképzelésem sincs a mai, magyarországi fogyasztói igényre efféle palackok iránt, valószínűleg meglepődnék a statisztikán. Mindenesetre éppen tíz éve fut a vállalkozás, megfelelő apropót szolgáltatva egy ünnepi rendezvényhez.
Ha már születésnap, a házigazda nem fukarkodott a kóstolható borokkal: a teljes felhozatalt a közönség elég tárta. Ennek ismeretében el is csodálkoztam a helyszínre érve, hogy a Stag’s Leap lelőhelyénél kósza lélekkel sem találkozni, pedig itt történelmet kortyolgathatott az ember (lásd a kóstoló, amely megrengette a világot), az eurótartalomról nem is beszélve (a főbor 81 800 forintot kóstál). Az újvilági klisét nem ennél az asztalnál mérték, gyönyörűek és ízlésesek voltak a cabernet-k, örömmel tudnék belőlük palackokat a borhűtőmben (szponzorok jelentkezését várom). Az Artemis 2016 franciásan elegáns, mintha egy cru classé bordeaux-iba némi argentin malbec-kel csempésztek volna bujaságot. Friss, tiszta, nem izmozós, egészen kifinomult, nagyon tetszett (7 pont simán). A Fay 2015 ugyanaz az elegáns stílus, némileg komolykodósabb kivitelben. Kiemelkedően szép hordó, csiszolt, puha korty jellemzi. Talán icipicit édeskés, ugyanakkor klasszikus bordeaux-i módjára tanninos és struktúrált (7 pont legalább). A legenda, a Cask 23 (2014) nem viccel. Inkább fűszeres, mint gyümölcsös, struktúravezérelt, nyilvánvalóan évtizedekre készült, és mégis, kicsit sem durva vagy faragatlan, mindene egyensúlyban. A ház stílusa – az aromavilág, az elegancia – itt is könnyen felismerhető. Álombor, amit még talán kissé korai kinyitni.
[envira-gallery id=”1752″]
Argentínára áttérve vegyesebb kép fogadott. Úgy gondolom, hogy képes vagyok értékelni az újvilágiként elhíresült stílust, bizonyos fokú mértékletességet feltételezve – avagy ezt is lehet jól és rosszul csinálni -, de itt nem egy bor túlmutatott a toleranciámon. A Salentein pincétől tetszett a nem elrugaszkodott árú Barrel Selection Malbec 2017, egy letisztultabb formában hozza az “újvilági’, arcbamászós vonalt: nagyon gyümölcsös, szuperfriss és egy egy észak-rhone-i syrah hűvösségével bír (6 pontra saccoltam). A csúcsbortól, a Primus 2015-től viszont azt kaptam, amitől tartottam: hordótól fuldokló, arctalan, félresikerült drágavörös-kísérletet, én bizony nem kérnék belőle. Hasonlót tapasztaltam az Achaval Ferrer standnál: az “alapbor” szép és izgalmas (Malbec 2017: kissé állatos ugyan, de egészen európai, a szerkezet francia, olasz vörösöket idéz, igazi tanninokkal; nem hordós és nem extrahált, mégis gazdag, az est egyik legjobbja, árértékben is, 7 pont), a méregdrága válogatás (Finca Bella 2013) ízléstelenül faízű, tömény rumpuncs és marcipán, más semmi. A kevesebb itt is mennyivel több lenne… Az Amalaya pincénél meglepő vörösek készülnek: a Gran Corte 2015 sopronikat idéz kissé zöldes illatával – izgalmasnak izgalmas, bár ne lenne ilyen édes ízű; a Malbec 2017 már nem mutat éretlenséget, ugyanakkor modern stílusa mellett sem tölgyízű vagy közönséges, kemény tanninjaival együtt is szerettem (6 pont, ha nem 7).
Ha chilei kerül elém, minding rám tör a nosztalgia. Réges-régen, a nagyvilág boraival való ismerkedésem egyik első állomása volt a dél-amerikai nemzet, és lenyűgözött a carmenerék, cabernet-k és shirazok tömény gyümölcsössége, amihez foghatóval azelőtt nem találkoztam. Aztán úgy jártam, mint mások, túl sok lett a túl sok, elegánsabb borokra vágytam. Az Errzuriz borok nem fognak újra Chile-rajongóvá tenni, itt mintha megállt volna az idő. A La Cumbre 2014 a csúcsshiraz a kínálatban: a chileiség kimaxolva. Tömény, puha, édes és lágy, bántóan közönséges, túllőtt a célon bujaságban. Legfeljebb szokatóbornak tudnám elképzelni, ahhoz viszont kissé drága (4 pont). Ha már hedonizmus, akkor inkább carmenere-párját, a Kai 2015-öt választanám. Detto Chile-eszencia, szégyentelenül behízelgő, fekete ribizli, kapucsínó és gázolaj sűrítmény, lehengerlően krémes, élmentes és szájbetöltő. Tagadhatatlanul csiszolt és hosszú is, nem tudom nem kedvelni – de csak a műfaj rajongóinak ajánlanám. Egyfajta desszertbor, kandalló mellé (7 pont). A Don Maximiano 2015 az előbbiek cabernet társa, valamelyest moderáltabb és savasabb, borszerűbb, de inkább tűnt édes-savanyú ízűnek, mint száraznak, nem vett meg. Az Antiyal pince csúcsborában (Antiyal 2015) elbűvölt az egzotikum, a chilei vörösben egyébként nem szokatlan mangós, sárgadinnyés csavar. Kár, hogy túl édes.
Egy kis Európa. A Chateau du Cedre a malbec eredeti arcát hivatott képviselni Cahors-ból (Bordeaux alatt találjuk), de ennyire brettes borokkal nem tudtam mit kezdeni. Egyedül a ritkaságnak számító GC 2014 győzött meg: leginkább burgundi-vonal, visszafogott, már-már könnyednek hat, bár a finisben markánsan tanninos. A tölgyfát szeretik Riojában, a Bilbao Gran 2011 keményen hordós, rumos diós. De valahogy csak nagyon jó, komplex, finoman bőrös, felettébb gadzag és hosszú ízű, rendesen alátámasztva savval és tanninnal. Igencsak jó bor lesz 20 év múlva is (7 pont). A pince modernebb csúcsküvéje azonban rátesz egy lapáttal, a Mirto 2014 tud olyat, amit tradicionálisabb testvére nem: friss és életteli, szépek a gyümölcsei, a hordót is jobban elbírja. Kemény a tannin, sturktúrabor lehetne, ha nem lenne ilyen kulturált, szép savú, már-már könnyed hatású. Egyszerűen grandiózus, és még csecsemő. Az est egyik legszebb bora (8 pont), és 13 000 Ft környéki árával nagyszerű vétel.
You must be logged in to post a comment.