Ebben a posztban a kóstolási jegyzet a jéghegy csúcsa. Aki nem akarja az idejét vesztegetni, annak már most elárulom, hogy sem a Szarka Juharos, sem a Szarka Furmint nem egy nagy fles. A bökkenő az, hogy a borkritika még mozgásképes dinoszauruszainak egyike, Jancis Robinson a Juharost a londoni Furmint February legjobbjának választotta és 17⁺ ponttal nemzetközi szinten is klasszis bornak minősítette. Én maximum átlagosnak találtam. Nyaktól lefelé a jéghegy a bizonyítványom magyarázása.
Essünk túl gyorsan a tényeken. Ez év január 29-én rendezték meg Londonban a Furmint February bemutatót, ahová Jancis Robinsont is sikerült elcsábítani, és a címszereplő Szarka-bort holtversenyben a legjobb tokaji száraznak találta. Ez pontra lefordítva 17⁺, és értékelésként nagyjából valami ilyesmit írt róla (a leiterjakab jogát fenntartom): „Ütős és átható illat. Nagyon gazdag és élvezetes, csupa báj és megannyi íz. Maracuja és fűszerek”.
Ezzel szemben petőfitelepi kúriánk konyhaasztalánál, provinciális elszigeteltségemben én ilyennek találtam:
Az összbenyomás az émelyítő felé lejt: a masszív hordó a maradékcukorral szövetségre lépve szappanossá és édeskéssé teszi. A sav számszakilag bizonyára megvan, de fedett, nem élénkít, nem énekel, csak tompán kong. Egyébként koncentrált, eléggé gyümölcsös, testes bor. A lecsengés a geil határán billeg, és ezzel a fajta faízzel én nem tudok megbarátkozni.
Magasabb elvárásokkal közelítve két számomra kiemelt jelentőségű tantárgyból is kegyelemkettesre áll: ihatóság és transzparencia, vagyis nem oltja a szomjat és esélye sem lenne a termőterület sajátosságait kidomborítani. 4-5 pont és 5000 Ft. El kell telnie néhány évnek, hogy újra Szarka-borra költsem a pénzem.
A vélemények radikális eltérésének van egy triviális magyarázata: Jancis Robinson ért a borokhoz, én nem. Ez több mint reális eshetőség, egyúttal pofonegyszerű rövidre zárása minden további okoskodásnak. Talán megbocsátható, hogy számomra mégsem kielégítő. Messziről futok neki az önvédelemnek, nem is biztos, hogy odatalálok.
Tizenegynéhány évvel ezelőtt reveláció volt számomra a Top Gear, harmincegynéhány évvel ezelőtt pedig a HIFI Magazin. A Top Gear látszólag autókat értékelt, valójában inkább autóbuzik kabaréja volt. A HIFI Magazinban nem volt semmi vicces, tudományos elszántsággal és alapossággal üldözték az igazságot. Beletelt egy-két évbe, hogy rájöjjek, a HIFI Magazinnal szemben, a Top Gear számomra semmilyen praktikus információval nem szolgál, a Top Gearből egy magamféle átlagember soha nem fogja megtudni, hogy milyen autót érdemes választania. Javukra legyen mondva, ők vezettek el a J.D. Power Customer Satisfaction Survey-khez, ahol nem nagydumás milliomosok döntenek néhányórás tesztvezetés után az autó értékéről, hanem tulajdonosok, akik évekig együttélve a saját megtakarításukból vásárolt autóval nyilatkoznak annak erényeiről és hátrányairól. Ez már valóban olyan információ, amire mertem és merek alapozni.
Annak idején a HIFI Magazinban nagy ismeretelméleti hasadássá nőtte ki magát az a kérdés, hogy a tesztelés melyik módszere pontosabb: a tesztelendő és az etalon közötti ide-oda kapcsolgatás során kirajzolódó kontrasztok összegzése, vagy a huzamosabb ideig tartó együttélésből kikerekedő összbenyomás. Nem elhanyagolható különbség, hogy az első módszer vak, a második nem. Én elvben szilárdan az első híve voltam, és csak hosszú évek alatt halmozódott fel annyi teszttapasztalatom, hogy kezdjem megérteni, mi itt a gyakorlati probléma. Ad. 1 a tesztelő állapotának véletlenszerűsége; ad. 2 a különbségek túlértékelése; ad. 3 a kontextus lejtése – egy szuszra ennyi talán elég is lesz.
Mindenki tudja, hogy ugyanaz a zene egyszer idegesít, máskor feldob vagy elandalít, vagyis egyetlen benyomásból hiba lenne háromdimenziós képet eszkábálni. Másrészt, a tesztelőket gyakran megvezette, hogy a tesztben szereplő egyik hangforrás érzékenyebb, magyarán hangosabb volt, mint a másik, és ezt a nagyon könnyen észlelhető különbséget önkéntelenül is minőségi különbséggé transzponálták. Harmadrészt, az etalon használata egyfajta csőlátást alakított ki: az elvárásokat az etalon milyensége határozta meg, és az ahhoz való hasonlóságon mérték a minőséget. Ilyen és hasonló okokból tértek át egyre inkább a „hazaviszem és kiismerem” módszerre, aminek számomra elfogadhatatlan hátulütője volt, hogy visszaengedte az elfogultságot. Vagyis bízni kellett volna nemcsak a tesztelő képességeiben, hanem becsületességében is. Ezek olyan dilemmák, amelyeken a mai napig nem tettem túl magam.
De nézzük végre a dolgok boros oldalát. Most is messziről futok neki, és lehet, hogy a bekerítő hadműveletnek pofára esés lesz a vége.
15 évvel ezelőtt számomra minden Wine Spectator kóstolási jegyzet mögött egy egzotikus lény rejlett. A Wine Spectator, a Wein Gourmet, a Decanter kapuk voltak, amelyeken keresztül a képzeletem a csodák világába repített. Oh, bárcsak egyszer szemtől szembe láthatnám a mitikus Ch Latourt vagy legalább egy Ducru Beaucaillout! Ahogyan múltak a hónapok és az évek, a kimérák szaporodtak, de a színről színre látáshoz nem jutottam közelebb; végigkóstoltam ellenben az Orsolya Pince, a Kikelet meg a Vylyan és mások teljes választékát, és ebből egy újfajta szomj adódott. Afféle fordított reality checkre vágytam, nem a valósággal szembesülésre, mert az megvolt a magyar borokkal, hanem az álomkapuk üzemeltetőinek és így közvetve az álmoknak az ellenőrzésére, azaz szerettem volna megtudni, hogy az aranyszájak mit gondolnak azokról a borokról, amiket én is ismerek. Amikor aztán nagy sokára csordogálni kezdtek az értékelések magyar borokról, nemcsak én kezdtem el a fejemet csóválni. A mitológia összeütközésbe került a tapasztalattal. Nem tudtuk eldönteni, hogy a műszereinkben van-e a hiba, vagy esetleg az egész mértékrendszerünk elhibázott, ne adj’ isten a borapostolok konfabuláló gépezete lepleződött le. Forogni kezdett velünk a világ és a szédülés soha nem múlt el.
Ahogy múltak az évek lassanként a mi poharainkba is beestek a 99 meg a 100 pontos borok, és kiderült, hogy az álmaink sokkal szebbek. És ez még a kisebbik gond. A föld akkor nyílt meg a lábunk alatt, amikor kezdtük kapisgálni, hogy ezeknek a boroknak két közös tulajdonsága van: súlyosak és drágák. Először az áruk függeszti fel a valóságot, aztán elbódít a hordó illata, végül a tannin ránk pattintja a szájzárat.
A mai napig nem sikerült eloszlatnom azt a gyanúmat, hogy a borkritikusok extrém pontszámai vendégségben születnek, egy olyan bolygón, ahol egészen másként hat a gravitáció. A vendéglátók nagyvonalúsága, a fényűző fogadtatás, a vendég emelkedett hangulata, az ajándékozás lélektana, a név történelme és a vendég korábbi tapasztatai mind hozzáadódnak az érzékszervek által közvetített pontszámhoz. Márpedig az egy vidéki boros életében is viszonylag korai tapasztalat, hogy pincelátogatásnak sohasem hihetünk: amikor otthon kóstolod ugyanazt, az élmény összezsugorodik, a reveláció elmarad. Abban a csodálatos palackban, amit a pincében kóstoltál benne van a borász kedvessége, a helyszín és az ünnepi alkalom varázsa és valószínűleg az alkohol mámora is.
De mi magyarázza a magyar borok fura pontszámait? Nyilván nem egyforma a szánk és nem egyforma az értékrendszerünk, de ezt most tegyük félre. Amennyiben más irányban indulunk el, ismét a körülmények és a hozzáállás eltérésénél kötünk ki. Mint a versenyeken, a Furmint February jellegű bemutatókon is standról standra, kortyról kortyra, kármentőről kármentőre röppennek az aranyszájak. Egy régebbi posztban Robert Joseph írását ismertettem, aki a versenyek és a pontozás képtelenségéről írt, azaz, hogy hol csúszhat/csúszik meg az értékelés.
„Meglehetősen hosszú pályám ezen pontján egy dologban biztos vagyok. Minden „Parker-pont” vagy érem vagy borkritika egyetlen kóstolás alapján születik meg: egy röpke találkozás a borral, vagy borversenyek esetében gyors egymást követő találkozások néhány másik bíráló társaságában. Az ítélet nem végleges és nem is lehet végleges.”
No de miért csúszhatott félre Jancis Robinson értékelése? (A Robert Joseph értekezés alapján persze az lenne a csoda, ha nem csúszott volna félre.) Én a kontextust tartom az elsőszámú gyanúsítottnak. Vagyis a Szarka Juharosban alapként érzékelte a jó minőséget, és aztán extra pontokkal díjazta, hogy más, mint a többi és azt is, hogy intenzívebb. Kötve hiszem, hogy a figyelme például kiterjedt volna arra, hogy a kóstoló végén a tapasztalatait összegezze, és visszaballagjon újrakóstolni a két legjobbnak gondolt bort.
Pusztán a balhé kedvéért, játsszunk el a gondolattal, hogy egyazon versenyszámban indulok Jancis Robinsonnal. Amennyiben esélyt akarok adni magamnak, akkor ő lenne Akhilleusz, én a teknős, és ragaszkodnék, hogy Zénón legyen a verseny főbírája. Nyilvánvaló, hogy ebben a párbajban csak akkor van esélyem, ha a pálya minden lehetséges módon felém lejt. Vagyis bevetem az összes lehetséges trükköt, amit a klasszikus slow tasting fel tud vonultatni: a saját palackomból, otthon, zavaró körülmények nélkül kóstolom meg, akkor, amikor van hozzá kedvem, és aztán napokon át újra meg újra, a feltételes benyomásokat ismétlődően próbára téve, senki nem sürget, az erőmet nem kell beosztanom, a bort nem köpöm ki. Ez a “slow tasting” dolog valójában nem úri huncutság, többé-kevésbé ez a default módszer bármely a bort komolyan vevő fogyasztó számára.
Aki próbált már fesztiválokon, borbemutatókon lelkiismeretesen kóstolni és jegyzetelni, az tudja, hogy az elmélyülés mértékét és az ismeretszerzés hatékonyságát nem lehet egy napon említeni a slow tastinggel összehasonlítva. Talán túlzás, amit mondok, de ez a helyzet engem arra emlékeztet, mintha a verseny előtt Akhilleusz szemét bekötnék, aztán néhányszor megforgatnák a tengelye körül, és ekkor dördülne el a startpisztoly.
Szóval, nem magamban vagyok biztos, hanem a módszerben. Olyannyira, hogy ilyen feltételek mellett bármikor bátran kiállnék versenyre akár Jancis Robinsonnal is. Mondjuk, egy olyan versenyre, ahol a közönség szavazatai döntenek, és ő a Szarka Juharossal indul, én pedig a Gizella Baráttal.
You must be logged in to post a comment.