Az év vörösbora – St. Andrea Áldás 2018

Magyar vörösbor még soha nem szerepelt a Decanter magazin “Az év borai” listáján (száraz is csak Tokajból (Gizella Barát Hárslevelű és Kikelet Kassai Hárslevelű)). Most az 50 vörös között, valahol a mezőny közepe táján felbukkant a 2018-as St. Andrea Áldás. Amikor először meghallottam a hírt, csak a fejemet csóváltam. Pedig nem blöff.

Annyira biztos voltam benne, hogy itt valami félrehallás, elírás, félrekóstolás, ízlésficam áll a háttérben, hogy hónapokig tartott meggyőzni magamat arról, hogy megér/megérdemel egy próbát. A két utolsó találkozásom St. Andrea-borral homlokegyenest ellenkező eredménnyel zárult: a Special Selection Kadarkát meg sem ittam, a 2017-es Merengőért viszont rajongtam.

A Decanter év végi válogatása a Decanter World Wine Awards tapasztalataira épül; a zsűritagok három kategóriában nevezhetnek borokat: Classic (prémium kategóriás, tankönyvbe illően tipikus), Offbeat (szokatlan fajta vagy technológia, alig ismert borvidék, váratlan felfedezés), Value (kiváló bor 25 font alatt). 2020-ban 107 bor kapott jelölést. Teljesen vakon kóstoltak, vagyis az 50 vörösben nem különítették el az olcsóbb borokat a prémium kategóriától. A száraz vörösek között a legmagasabb pontszám 96 volt, az Áldás a három bírálótól 93, 93 és 95 pontot kapott (ezt 94-re kerekítették). Némi anomália, hogy a kóstolási jegyzet nem a teszt alapján született, hanem az a Caroline Gilby írta, akinek a bor a nevezést köszönhette.

“Igencsak egyedi házasítás, de nagyon jól működik. A korty jóval élénkebb és éteribb, mint gondolnánk. A cseresznye és a málna után fanyarabb jegyek következnek, a lecsengés pedig mentás és fűszeres.”

Az “igencsak egyedi” házasítás: kékfrankos, merlot, pinot noir, cabernet sauvignon, syrah, cabernet franc, kadarka. A második mondat értelme számomra nem világos (Gilby arra gondolt, hogy az illat alapján? vagy a házasított fajták alapján? vagy az alkohol alapján?).

A gyanakvásom miatt nem mertem önmagában kóstolni, ezért egy minivakba rejtettem el, a Böjt 2017-es Egri Bikavér és a 2017-es St. Andrea Hangács adott díszkíséretet és kontextust. Vakon a Böjtöt felismertem, a két St. Andreát viszont felcseréltem (az Áldásban több fát éreztem, a Hangácsban több árnyalatot és ez elég volt, hogy a fordított arányosság alapján az árra tippeljek).

A vakszakaszban ezt írtam róla (elnézést az angolért, de így összeszedettebben tudok jegyzetelni): Smells and tastes expensive. Quality oak, ripe, polished, almost sweet fruit. Ready to drink. There is a bit of alcohol sweetness and it’s a bit less expressive than I would like but it’s classy and satisfying.

Bővebben, magyarul:

Az illat csábító és megnyerően “nagyboros”: After 8, málnacukor és grillázs. Kóstolva az aromák teljesen érett szőlőre vallanak, miközben sikerült a savak frissességét is megőrízni. Egy csipetnyi édesség teszi az egészet behízelgővé. Ilyen minőségű savval és tanninnal ritkán találkozom magyar borban. Nagyobb mélységet kár keresni benne, az összhatás mégis komoly és szép. Nagybor illúziót kínál, bisztróbornak sok, nagybornak vékony. Eléri a legjobb rioja crianzák szintjét. Az alkohol 14,7%, ami magyarázhatja az édes tónust, viszont nem éget. Szőrösszívű aszkéták kerüljék, egyébként imádnivaló.

Erős 6 pont és 3750 forintért is best buy.

(Saját konklúzióm: örülök, hogy a St. Andrea kimászott a gödörből, a tufaszagot elfújta a szél, és populáris vörösben az Áldás éppen akkora siker, mint a Palacios-tól az “édes kis bűn”. A Decanter 94 pontja szerintem túlzás, de ha ez egy gyorsan lezavart vakteszten született, akkor megértem, az édesség csak hosszabb távon, melegebben válik problematikussá, mint ahogy a komplexitás hiánya is. Slágernek igényes és nagyon széles rétegnek szerezhet örömet.)