Minden osztrák bor egyforma

Wojciech Bonkowski azt mondja, hogy minden osztrák bor egyforma. Úgy egyforma, mint minden Mozart-mű. És egy Beethovenre vágyik, aki kiszórja a régi berendezést és a szőnyegtől a csillárig felújítja a lakást. Vagy legalább egy Horowitz-ra, aki nem szór ki semmit, de átrendezi a szalont.  

Ez egy újabb szépen megírt reflexió Bonkowskitól, aki bírja az angolt, olvassa el az eredetit. Aki nem vagy siet, esetleg kíváncsi, hogy én mit reflektálok a reflexióra, az maradjon itt és görgessen tovább.

Bonkowski mondandója tömören összefoglalható – a biztonsági játék kiölte az osztrák borokból az egyéniséget -, de tudjuk, hogy könyvben mindig jobb, ezért néhány bekezdést lefordítottam ízelítőnek:  

“A közelmúltban néhány nap alatt 525 osztrák bort kóstoltam végig, és erről az jutott eszembe, hogy egyszer meghallgattam Mozart összes művét CD-ről. Volt egy egységes stílus, sok izgalmas dallam és olykor önismétlés. 

[…] De volt még egy hasonlóság Mozart és a borok között: az általam végighallgatott 60 lemezes Deutsche Grammophon összkiadásban minden felvétel ugyanolyan lakkozást kapott. Fényes és édes vonóshangzás, ragyogó rézfúvósok, mélyen zúgó ütőhangszerek, a zongorának pedig kerek, kiérlelt hangja volt, amire finoman adagolt visszhanggal erősítettek rá. (Ezt nevezték audiofil körökben “Deutsche Grammophon-hangzásnak”.) Sehol egy hamis hang, sehol egy karcolás a felületen. Egyfajta tökéletességet képvisel – és hogy ez “egyfajta” tökéletesség, azt csak akkor veszed észre, amikor ráébredsz, hogy valahogy az egész kissé egyforma. 

Ugye értik már, hogy hová akarok kilyukadni az osztrák borokkal kapcsolatban? A szőlőfajtát és a dűlőt direkt módon kifejező fiatal Erste Lage rizlingek és zöldveltelinik lenyűgözőek voltak. Csakhogy ezt a kifejezést meglehetősen szűk eszköztárral oldották meg. A sav meszes volt, az alma ropogós, az “Urgestein” gneisz íze fűszeres és feszes, a löszös területek borai testesek és strukturáltak. Semmi esetre sem mondanám őket unalmasnak vagy banálisnak, de kiszámíthatónak igen. Hiányzott egy kis karcolás itt, egy hamis hang ott; egy pillanatnyi tétovázás, egy melléütés, amitől az ember úgy érzi, hogy egy hús-vér művész élő koncertjén van, nem pedig egy steril felvétel mátrixában, ahol a hangzást, így az érzelmeket is megszerkesztik vagy “újrakeverik”.  

Természetesen nem minden osztrák bor egyforma. Ausztriában él és virul a “természetes” boros közeg, burgenlandi kékfrankosokból spontán erjesztéssel ködös pét-natokat készítenek, stájer sauvignon blanc-okat agyagkancsóban dobnak piacra. De nem ez a lényeg. Én egy Vladimir Horowitz koncertre vágytam, nem pedig egy jam sessionre valakinek a garázsában. Továbbra is a Heiligenstein sima, ásványos karakterét szerettem volna élvezni, és nem a spontán erjedés brettes kilengéseit vagy a kénmentes borok ecetes böffenését. Egy bizonyos fokú spontaneitást és fantáziát egy felismerhető mű csiszolt előadásán belül, nem pedig improvizációt.” 

Ugye, mondtam, hogy szépen megírt?  

Nem akarok egy olyan élménnyel vitatkozni, amiben nem volt részem. De megfogalmazódott bennem néhány kérdés.  

Kinek a problémája ez? Annak, aki három nap alatt megkóstol 500 bort vagy annak, aki a múltkor ivott egy remek zöldveltelinit és most újra erre az élményre vágyik, de a nevet már elfelejtette? Néhány évvel ezelőtt valamelyik posztomban azt írtam, hogy a tokaji száraz furmint még mindig az útkeresés szakaszában van, nincs kiforrott stílus, nincs kipróbált, bevált és széles körben elfogadott technológia. Ami a fogyasztó szemszögéből azt jelenti, hogy ha megkóstolsz egy tokaji furmintot, és tetszik, és holnap kipróbálnál egy másikat, akkor jó eséllyel csalódás fog érni: a polcról találomra leemelt palack tartalma köszönőviszonyban sem lesz azzal, ami meghozta a kedved. Kézdy Dániel, Tokaj nagy ismerője és rajongója akkor egy olvasói kommentben azt írta, hogy szerinte pedig éppen, hogy jó ez a sokszínűség. Megkértem, hogy egy rövid posztban fejtse ki az álláspontját, de ez végül elmaradt. Lehet, hogy neki volt igaza, és lehet, hogy Bonkowski, inverz módon, az ő véleményét igazolta.   

Mondtam, hogy nem akarok egy olyan élménnyel vitatkozni, amiben nem volt részem, aztán mégis megteszem. Részben. Wachau már nem tartozik a kedvenc borvidékeim közé – ebben az áraknak fontos szerepük van -, de azért a jegyzett termelők közül viszonylagos rendszerességgel szoktam Pragert, Alzingert, Hirtzbergert és Knollt kóstolni és egy percig nem gondolnám, hogy ezek egyformák vagy könnyen összetéveszthetőek lennének. 

Más. Nekem mindig volt egy olyan problémám a terroir mint legfontosabb értékteremtő, a minőség, a klasszifikáció, a rang forrása megközelítéssel, hogy értem én az elméletet, de vajon a gyakorlatban érzékelhető-e. Könnyebb-e kikóstolni a termőterületet, mint a fajtát, a borászt, a technológiát vagy az évjáratot? A terroiristák azonnali igennel válaszolnának, én halk nemmel. Szerintem vakon a fajta, a borász, a technológia és az évjárat mind könnyebben azonosíthatóak, mint a terroir. De el tudok képzelni egy olyan kísérletet, amivel meg lehetne győzni arról, hogy tévedek. Tételezzük fel, hogy egy borásznak van két egymáshoz közeli dűlője és mindkettőt két szimmetrikus parcellára osztotta; az egyikben olaszrizlinget, a másikban kékfrankost termeszt. Azonos művelés és azonos szüreti időpont után a borokat ugyanazzal a technológiával készíti el. Aztán felkéri Szomelié Editet, az isteni tehetségű kóstolót, hogy a két dűlőből kóstoljon meg három-három évjáratnyi olaszrizlinget vakon és mondja meg, hogy melyik három származik ugyanabból a dűlőből. Ha képes rá, félig már meg vagyok győzve. De teljesen akkor lennék, ha a feladat sikeres végrehajtása után kapna a két dűlőből három-három évjáratnyi kékfrankost vakon és az olaszrizlingek kóstolásakor tapasztalt terroirjegyek alapján meg tudná mondani, hogy melyik kékfrankos melyik dűlőből származik.     

Bonkowski panasza mintha egy kissé a terroir jelentőségének leértékelését is jelentené. Itt van egy egész ország, amiben rengeteg különböző parcellában, rengeteg borász több fajtából, de hasonló hozzáállással, technológiával és munkamorállal készít borokat. És ezek a borok eléggé/túlságosan egyformák. Mi ez, ha nem a terroir koncepció bukása? A dűlők egyediségébe vetett hit aláásása? Hát, mégsem írja felül a terroir fajtát? A technológiát? A borászt? 

Biztosan én követtem el valahol egy vagy több logikai bukfencet. De hol? Aki látja, tudja, segítsen! 

[A fotó forrása: https://www.decanter.com/awards-home/the-dwwa-judges/dwwa-judge-profile-wojciech-bonkowski-290407/]