Barbárok dugóhúzóval

Matt Skinner (fotó: grantourismotravels.com)

Akit zavarnak a borsznobok, ne is olvasson tovább, mert itt magas fordulatszámon pörög a sznobmosdatás. Szigorúan véve, a borsznobéria rangkórságot, címkeivást, eltartott kisujjat, hosszas lögybölést, homlokráncolást, a savszerkezet és az aprószemcsés tannin emlegetését jelenti. Az eltartott kisujjat leszámítva minden vádpontban könnyű lenne rám bizonyítani a bűnösséget, de én hajlamos vagyok a sznobériát az igyekezet és az elkötelezettség jelének, a rajongás és a szakértelem előszobájának tekinteni. Az angol “fake it till you make it” elég pontosan leírja ezt a folyamatot, és ahogy milliárdosok esetében is jobb nem bolygatni az első millió megszerzésének körülményeit, úgy a borértők inaséveinek csetlés-botlását is érdemes gyorsan elfelejteni. De vajon van-e út a műértéshez, amely elkerüli a sznob-szakaszt? Létezik-e műélvezet, amit egy kívülálló ne látna affektálásnak, sznobériának, műmájerségnek? Létre jöhet-e kultúra szokatlan szokások, kifordított szavak és a haszonelvűség háttérbe szorítása nélkül?

Most, hogy minden attól hangos, hogy nem isznak a fiatalok, és erről a borkultúra szertartásai, tolvajnyelve és vaskos enciklopédiái tehetnek, érdemes átfutni Matt Kramer két évtizede írt védő/vádbeszédét. A Borismeret című poszt alá másolta be hajdanán egy olvasónk és én készítettem belőle egy szabadon fordított szemelvényt.

Matt Kramer (fotó: culinaryca.com)

Az olcsó ausztrál meg mindenféle újvilági borok sikerét látva egyre többen harsogják, hogy ideje lerángatni a sznobokat a magas lóról és közelebb hozni a bort az emberekhez. Valójában nincs ebben semmi új, a borsznobok által összehordott tücsök-bogár kifigurázása hosszú ideje hálás téma. Frank Schoonmaker és Tom Marvel 1941-ben megjelent könyvükben (American Wines) külön fejezetet szenteltek a Borhalandzsának. Az újdonság a hozzáállásban van, már nem érik be gúnyolódással, a forradalmi hevület fejeket követel.

A „nép egyszerű borát” zászlajukra tűző agitátorok nem egyszerűen pocskondiázzák a borrajongók által évtizedek, vagy inkább évszázadok fáradságos munkájával összetapasztott kis korallzátonyt, hanem egyenesen fel akarják robbantani. Itt van például Matt Skinner egy Angliában élő ausztrál szomelié (Jamie Oliver éttermében, a Fifteenben dolgozik), aki az Observernek ezt nyilatkozta:

„Ha a borágazat egy nagy torta, akkor ebből a sznobok egy vékonyka szelet. De emiatt a kis szelet miatt lesz az egész torta sz*r. Van itt valami konspiráció, ami arra irányul, hogy a bort misztifikálják, hogy a fiatalokat kizárják a klubból. Szerencsére már elég idősek, így a szó szoros értelmében megvannak számlálva a napjaik. Oh, Istenem – folytatja -, mennyivel szívesebben szolgálok ki egy asztaltársaságnyi nőt, mint férfit. A férfiak – egy átlagos pénteken, egy átlagos asztalnál ülő tahók – nem akarnak meghallgatni, rivalizálnak velem és rivalizálnak egymással, úgy csinálnak, mintha mindent tudnának a borokról, miközben fingjuk sincs róla.”

Van tehát egy huszonéves szomeliénk, aki azt mondja, hogy a férfi vendégek nem tudnak annyit a borokról, mint ő, mégis rivalizálnak vele -, és ami még rosszabb, „tahók”. (Le a fejükkel!) Aztán jön Richard Branson, a milliárdos vállalkozó, a Virgin Atlantic Airways tulajdonosa, aki úgy döntött, hogy ő is kihasít magának egy szeletet az amerikai borpiacból. Mi Branson célja? A Virgin Wines márkanév alatt futó borait akarja eladni a „Kupakot le, bulira fel!” mottóval. Eddig nincs is baj. De most jön a cinkelés: „A bor, mint az élet, arra való, hogy élvezzük” – mondja. „A bort övező ceremónia és komolyság csak akadályozzák az élvezetet.”

[…]

Ez egy újfajta borbarbárság. Nihilizmusa, mintha Gore Vidal író halhatatlan mondatára épülne: „A siker nem elég. Mindenki más bukjon meg.” A hagyományos borszépség ostrom alatt áll. És mit ajánlanak helyette a borpopulizmus új prófétái? Semmit. Abszolút semmit. […]

Az egészben az a vicc, hogy ez nem több, mint árnyékbokszolás: a kárhoztatott arroganciával gyakorlatilag már nem is találkozunk. A hajlott hátú, szmokingos, bőrkötényes borpincér, a nyakában lógó nevetséges ezüst tastevinnel nem fogatlan, hanem döglött oroszlán. Ennek ellenére egyre többen cikizik az elmélyült borélvezetet. Azokat, akik komolyan veszik a bort, akiknek fontos a megfelelően és szeretettel szervírozott bor, kikiáltják a borproletariátus ellenségeinek. Nem tudom, mit szólna hozzá Branson, ha elmenne egy étterembe, és a szomelié először egy kicsit léggitározna az általa kiválasztott palackkal, majd elkurjantaná magát: „Kupakot le, bulira fel!” Kétlem, hogy tapsikolna örömében.

A mai borok szépsége jórészt az előttünk járók felismeréseinek és gondosságának köszönhető. Nemcsak az éttermi felszolgálásra gondolok, hanem hogy olyan borokat hoztak létre, amelyek magasan felette állnak a jópofa szlogenekkel piacra küldött brandeknek. A tájékozott borrajongókat kattant bolondként ábrázolni, akik keresztbe fekszenek annak, hogy a világ élvezze a bort, körülbelül annyira menő, mint a Gépnarancs drúgjainak erőszak kultusza.

Na de hová lett Matt Skinner? Az olcsó ausztrál borok? A Fifteen? Matt Kramer?  (A helyes válaszok: a 15 perc hírnév után visszaköltözött Ausztráliába; csődbe vitték az ausztrál boripart; 2019-ben bezárt; a tastingbook.com-nak dolgozik vagy nyugdíjas.)

[A képek forrása: https://grantourismotravels.com/matt-skinner-on-melbourne-wine-bars-and-food/ és https://culinaryca.com/case-studies]

Válasz