Akit zavarnak a borsznobok, ne is olvasson tovább, mert itt magas fordulatszámon pörög a sznobmosdatás. Szigorúan véve, a borsznobéria rangkórságot, címkeivást, eltartott kisujjat, hosszas lögybölést, homlokráncolást, a savszerkezet és az aprószemcsés tannin emlegetését jelenti. Az eltartott kisujjat leszámítva minden vádpontban könnyű lenne rám bizonyítani a bűnösséget, de én hajlamos vagyok a sznobériát az igyekezet és az elkötelezettség jelének, a rajongás és a szakértelem előszobájának tekinteni. Az angol “fake it till you make it” elég pontosan leírja ezt a folyamatot, és ahogy milliárdosok esetében is jobb nem bolygatni az első millió megszerzésének körülményeit, úgy a borértők inaséveinek csetlés-botlását is érdemes gyorsan elfelejteni. De vajon van-e út a műértéshez, amely elkerüli a sznob-szakaszt? Létezik-e műélvezet, amit egy kívülálló ne látna affektálásnak, sznobériának, műmájerségnek? Létre jöhet-e kultúra szokatlan szokások, kifordított szavak és a haszonelvűség háttérbe szorítása nélkül?
Most, hogy minden attól hangos, hogy nem isznak a fiatalok, és erről a borkultúra szertartásai, tolvajnyelve és vaskos enciklopédiái tehetnek, érdemes átfutni Matt Kramer két évtizede írt védő/vádbeszédét. A Borismeret című poszt alá másolta be hajdanán egy olvasónk és én készítettem belőle egy szabadon fordított szemelvényt.
Az olcsó ausztrál meg mindenféle újvilági borok sikerét látva egyre többen harsogják, hogy ideje lerángatni a sznobokat a magas lóról és közelebb hozni a bort az emberekhez. Valójában nincs ebben semmi új, a borsznobok által összehordott tücsök-bogár kifigurázása hosszú ideje hálás téma. Frank Schoonmaker és Tom Marvel 1941-ben megjelent könyvükben (American Wines) külön fejezetet szenteltek a Borhalandzsának. Az újdonság a hozzáállásban van, már nem érik be gúnyolódással, a forradalmi hevület fejeket követel.
A „nép egyszerű borát” zászlajukra tűző agitátorok nem egyszerűen pocskondiázzák a borrajongók által évtizedek, vagy inkább évszázadok fáradságos munkájával összetapasztott kis korallzátonyt, hanem egyenesen fel akarják robbantani. Itt van például Matt Skinner egy Angliában élő ausztrál szomelié (Jamie Oliver éttermében, a Fifteenben dolgozik), aki az Observernek ezt nyilatkozta:
„Ha a borágazat egy nagy torta, akkor ebből a sznobok egy vékonyka szelet. De emiatt a kis szelet miatt lesz az egész torta sz*r. Van itt valami konspiráció, ami arra irányul, hogy a bort misztifikálják, hogy a fiatalokat kizárják a klubból. Szerencsére már elég idősek, így a szó szoros értelmében megvannak számlálva a napjaik. Oh, Istenem – folytatja -, mennyivel szívesebben szolgálok ki egy asztaltársaságnyi nőt, mint férfit. A férfiak – egy átlagos pénteken, egy átlagos asztalnál ülő tahók – nem akarnak meghallgatni, rivalizálnak velem és rivalizálnak egymással, úgy csinálnak, mintha mindent tudnának a borokról, miközben fingjuk sincs róla.”
Van tehát egy huszonéves szomeliénk, aki azt mondja, hogy a férfi vendégek nem tudnak annyit a borokról, mint ő, mégis rivalizálnak vele -, és ami még rosszabb, „tahók”. (Le a fejükkel!) Aztán jön Richard Branson, a milliárdos vállalkozó, a Virgin Atlantic Airways tulajdonosa, aki úgy döntött, hogy ő is kihasít magának egy szeletet az amerikai borpiacból. Mi Branson célja? A Virgin Wines márkanév alatt futó borait akarja eladni a „Kupakot le, bulira fel!” mottóval. Eddig nincs is baj. De most jön a cinkelés: „A bor, mint az élet, arra való, hogy élvezzük” – mondja. „A bort övező ceremónia és komolyság csak akadályozzák az élvezetet.”
[…]
Ez egy újfajta borbarbárság. Nihilizmusa, mintha Gore Vidal író halhatatlan mondatára épülne: „A siker nem elég. Mindenki más bukjon meg.” A hagyományos borszépség ostrom alatt áll. És mit ajánlanak helyette a borpopulizmus új prófétái? Semmit. Abszolút semmit. […]
Az egészben az a vicc, hogy ez nem több, mint árnyékbokszolás: a kárhoztatott arroganciával gyakorlatilag már nem is találkozunk. A hajlott hátú, szmokingos, bőrkötényes borpincér, a nyakában lógó nevetséges ezüst tastevinnel nem fogatlan, hanem döglött oroszlán. Ennek ellenére egyre többen cikizik az elmélyült borélvezetet. Azokat, akik komolyan veszik a bort, akiknek fontos a megfelelően és szeretettel szervírozott bor, kikiáltják a borproletariátus ellenségeinek. Nem tudom, mit szólna hozzá Branson, ha elmenne egy étterembe, és a szomelié először egy kicsit léggitározna az általa kiválasztott palackkal, majd elkurjantaná magát: „Kupakot le, bulira fel!” Kétlem, hogy tapsikolna örömében.
A mai borok szépsége jórészt az előttünk járók felismeréseinek és gondosságának köszönhető. Nemcsak az éttermi felszolgálásra gondolok, hanem hogy olyan borokat hoztak létre, amelyek magasan felette állnak a jópofa szlogenekkel piacra küldött brandeknek. A tájékozott borrajongókat kattant bolondként ábrázolni, akik keresztbe fekszenek annak, hogy a világ élvezze a bort, körülbelül annyira menő, mint a Gépnarancs drúgjainak erőszak kultusza.
Na de hová lett Matt Skinner? Az olcsó ausztrál borok? A Fifteen? Matt Kramer? (A helyes válaszok: a 15 perc hírnév után visszaköltözött Ausztráliába; csődbe vitték az ausztrál boripart; 2019-ben bezárt; a tastingbook.com-nak dolgozik vagy nyugdíjas.)
[A képek forrása: https://grantourismotravels.com/matt-skinner-on-melbourne-wine-bars-and-food/ és https://culinaryca.com/case-studies]
Válasz