Az elmúlt hetekben több olyan kóstolón is részt vettem, ahol igazoltan nagy borokon tesztelhettük az ízlésünket. Nem vagyok nagy barátja a nagyboroknak, ami nem azt jelenti, hogy önmagam ellensége lennék, hanem annak elfogadása, hogy a nagyborok általában bordóiak vagy burgundiak, az előbbiekkel szoktam találkozni, és nem tartoznak a kedvenceim közé, az utóbbiakkal nem szoktam találkozni, pont. Amikor bordói(as) nagyborokkal találkozom, igyekszem az alkalomhoz konfigurált elmével asztalhoz ülni, fenntartásaimat felfüggesztem, szertartásosan figyelek, pörgetek, gargalizálok, kármentek és jegyzetelek. Aztán utólag próbálok valami tanulságot összeeszkábálni.
Kezdjük ott, hogy mitől lesz egy bor nagy. LLM – vagy ahogy mostanában hallom: aji – megközelítésben: valaki vagy valakik, akiknek az értékelését elegendően sokan tekintik mérvadónak, magas pontszámot adtak rá. De vajon miért adtak rá magas pontszámot? És az ő értékelési szempontjaik mennyire vannak fedésben az én értékelési szempontjaimmal?
Angol nyelvterületen az értékelés négy lábát a könnyen megjegyezhető BLIC betűszóban összegezték: balance, length, intensity, complexity (egyensúly, hossz, intenzitás, összetettség). Ha nem félünk az idegenszavaktól, akkor magyarul is összezsugorítható BLIK-re: balansz, lecsengés, intenzitás, komplexitás. Saját szemszögemből mindez így néz ki:
egyensúly – ritka, ám annál erősebb élmény, amikor a korty gömbszerűen tökéletes, nincsenek göcsörtök, illesztési rések, hegesztési hegek. Az összetettség mellett a legfontosabb elvárás részemről.
hossz – ezt mindenki a minőség egyik biztos jelének és alapkövetelménynek tekinti, én nem. A rövid lecsengés engem is zavar, de ez általában más gyengeségekkel együtt jelentkezik, viszont az extrém hosszú lecsengés inkább csak érdekesség számomra, nem hiszem, hogy előfordult valaha, hogy emiatt ítéltem volna nagyobbnak egy bort. Azt viszont én is buktató hibának tartom, amikor a lecsengés üres; hiába húzza ki a sav hosszan, ha ehhez sem anyag, sem ízek nem társulnak.
intenzitás – vannak halk borok, amiket nagyon tudok szeretni, és vannak intenzív borok, amiket túl erőszakosnak érzek, vagyis számomra nem tartozik a legfontosabb jellemzők közé. Azt azonban elfogadom, hogy nehéz lenne a zárkózottságot vagy a homályt erénynek látni.
összetettség – az összetettség nálam alapkövetelmény a nagysághoz. Egy egyszerű bor is lehet szerethető, vonzó, de nagynak nem nevezném. Az aromák összetettségén túl, számomra fontos szempont a textúra és a savak összetettsége is.
Összességében, a BLIC szerintem csak alap; az egyensúly, a hosszú lecsengés, az intenzitás és az összetettség szükséges, de nem elégséges feltételei a nagyságnak.
Kapásból három további tényező jut eszembe, amit egy nagybortól elvárok: energia, fedetlenség, izgalom. Az energia és az izgalom nem igényel külön magyarázatot, de a fedetlenség fedőnév alatt nálam elég nagy a nyüzsgés. Fedetlenség alatt azt értem, hogy a bor transzparens, áttetsző – olyan élmény, mint amikor egy patakba, tóba, tengerbe nézve lelátunk a mederig, és köveket, növényeket, halakat, rákokat fedezünk fel. Amikor úgy érezzük, hogy a bortól ellátni a szőlőig. Ezt három szálon tudom továbbragozni: tájhű, fajtahű, évjárathű.
tájhű – vagyis illeszkedik a borvidék borai által kialakított összképbe. Mielőtt először kóstolnánk egy bort, a borvidék alapján már van egy körvonalazott elvárásunk, és ha ennek megfelel, ezt örömmel nyugtázzuk, ha viszont erősen eltér, akkor zavarónak találjuk. Tulajdonképpen a terroir és még inkább a tipikusság szinonimája.
fajtahű – legjobb lenne a tájhű aleseteként kezelni (de ahol a házasítás az uralkodó irány, ott összezavarodik az iránytű). Mielőtt először kóstolnánk egy bort, a fajta alapján már van egy körvonalazott elvárásunk, és ha ennek megfelel, ezt örömmel nyugtázzuk, ha viszont erősen eltér, akkor zavarónak találjuk.
évjárathű – a borászati eljárások olyan kíméletesek, hogy a gyümölcs minőségét és karakterét nem vagy minimálisan írják át, azaz közvetítik az évjárat jellegét.
No, de mi történt a gyakorlatban, amikor nagyborokkal találkoztam? Annyi szent, hogy nem zsolozsmáztam magamban a négyparancsolatot, de még a saját apokrif beszúrásaimat sem. Szóval mi volt az, amit, ösztönösen, hibaként róttam fel, vagy hiányosságként könyveltem el a tökéletesség felől nézve?
Biondi Santi Brunello di Montalcino 2012
Wine Enthusiast: 96 pont; James Suckling: 95 pont; Vinous: 94 pont; Wine & Spirits: 94 pont; jancisrobinson.com: 18 pont
A nyitás napján teljesen zárkózott, mind illatban, mind kóstolva. Masszív sav és tannin. Gyakorlatilag semmilyen nagyboros elvárásnak nem felel meg. 36 órával később kinyílt, nagyon elegáns, faepres, cseresznyés, szilvás, cédrusos illat. Közepes test, magas, gyümölcsös sav, bőven mért, érett, tölggyel nem terhelt tannin. Ez 30 év múlva is bor lesz, de nem látom, hogy a mostani 7-8 ponttól hogyan juthatna el 9-10-ig. (Miért nem 10? Kialakulatlan és inkább kocka, mint gömb.)
Sesti Phenomena Brunello di Montalcino 2005
Wine Enthusiast: 92 pont
Érett, sima, kerek, nagy ízmélységgel, egy kis alkoholédességgel, hosszú lecsengéssel. Jellegzetes aromaképlet: antik bútor, avar, faeper, szilva, balzsamecet, szójaszósz. A nehéz évjárat ellenére (alacsonyabb hőösszeg, sok csapadék) ez egy erőlködésmentes bor, a korty természetesen tágas, szaftos, sem a savak, sem a tannin, sem a hordó nem fogják présbe. Még a társaság brunellót egyáltalán nem ismerő hányadának is tetszett és teljesen elhalványította a sokkal rangosabb Biondi Santit. 8-9 pont (Miért nem 10? Montalcinóban, 2005-ben ez nagyon közel lehetett a 10 ponthoz. Egyébként nem elég precíz, a savak élénksége és a korty édessége nincs teljesen szinkronban.)
Domaine de Chevalier 2009
Decanter: 97 pont; Jane Anson: 97 pont; Wine Advocate: 95 pont; James Suckling: 97 pont; Vinous: 94 pont; jancisrobinson.com: 17,5 pont
Az illatban volt némi bizonytalanság (doh), de olyan enyhe, hogy a kóstolók egy része nem is érzékelte. Vonzó és intenzív illat, érett gyümölcs, jó sav, jó inni, sima felszín, enyhén szárító tannin. Szép egyensúly, hosszú lecsengés. A forró évjárat buktatóit elkerülte, ugyanakkor a kortyközép meglehetősen szellős. 7-8 pont. (Miért nem 10? Bizonytalan illat, szárító tannin, a szövet kissé molyrágta.)
Branaire-Ducru 2010
Wine Enthusiast: 95 pont; James Suckling: 94 pont; Wine Advocate: 94 pont; Wine Spectator: 94 pont; jancisrobinson.com: 17 pont
A 2009-es Chevalier és a kimondottan gyenge Clerc Milon (brett, alkohol, keserű és fás) után felüdülés: friss, gyümölcsös, ízgazdag, elegáns. Két-három korty után azért itt is összeadódik és a tolerálhatóság határára érkezik az enyhén szárító és kesernyés tannin. A kortyközép itt is lehetne acélosabb. 8 pont. (Miért nem 10? Kiszáradóban és kesernyés a vége.)
Heimann Barbár 2009
Hülyén hangzik, és más kontextusban talán fel sem tűnik, de tényleg van benne valami „barbáros”: csiszolatlan és mesterkéletlen. Nem olyan profi, nem olyan élére vasalt, mint a Bordeaux-iak, viszont érettebb szőlőből készült, tömörebb a szerkezet, szaftosabb a korty, egyfajta mediterrán szertelenség és életöröm hatja át. Nagy test, alkoholédesség, rengeteg gyümölcs, tapadós tannin, de nem szárít. 8 pont. (Miért nem 10? Nem elég precíz, nem elég harmonikus.)
Le Petit Lion du Marquis de Las Cases 2018
Decanter: 93 pont; James Suckling: 94 pont; Wine Advocate: 91 pont; Wine Spectator: 91 pont; jancisrobinson.com: 17,5 pont
A nagy presztízsű Château Léoville-Las Cases papíron második, a gyakorlatban inkább harmadik bora (eredetileg a Clos Marquis volt a második bor, de azt egy ideje „önállóan” futtatja a Delon-istálló). 42% Cabernet Sauvignon, 45% Merlot, 13% Cabernet Franc, egyharmada érett új hordóban. Bájos, gazdagon gyümölcsös (cassis, áfonya, meggy, narancshéj), fűszeres, grafitos illat, fiatalosan lendületes, szaftos, arányos korty, a hosszú lecsengésben mandulalikőr és meggylé. Sem hordó-, sem tannin-, sem, alkohol-, vagy savproblémája nincs. Én ilyennek szeretném a Bordeaux-iakat (és nemcsak én, mert a Vivinón és a CellarTracker-ön tombol a közönség). 8 pont (Miért nem 10? Nem elég érdekes, izgalmas, de van benne még bőven érési potenciál.)
l’Aventure Estate Cuvée 2020
Decanter: 97 pont; Wine Advocate: 99 pont; James Suckling: 96 pont; Vinous: 97 pont; jancisrobinson.com: 15 pont
Ez csak elrettentésképpen került bele a posztba. A kritikusok egymásra licitálva ostromolják a 100 pontot, mi mégis az egyetlen különvélemény mögé sorakoztunk fel (15 pont (20-as rendszerben)). Az összhatás olyan, mintha elfelejtették volna időben kivenni a teafiltert a csészéből. Nemcsak, hogy extrahálásban nem ismertek mértéket, de sikerült egy olyan főzetet kotyvasztani, ami kátrányként lerakódva pillanatok alatt befedi és eltömíti az érzékelés csatornáit. Ezzel tulajdonképpen meg is valósult a végtelen lecsengés: nagynyomású szájzuhany nélkül egész nap ezt az ízt fogjuk érezni a szánkban. És akkor a különvélemény (a Jancis Robinsonnál fusizó Thomas Parker érdeme (minden idők legfiatalabb master of wine-ja): „Füstös és tömény, édes-savanyú jelleggel, cseresznyelikőr keveredik zöldes jegyekkel illatban és ízben egyaránt. Kóstolva van benne egy földes jegy, ami ütközik a gyümölcsökkel, és egy kellemetlen, sós, fűszeres utóízt hagy maga után.”
Erre egyáltalán nem számítottam, de a legerősebb élmény az volt, hogy a kritériumként soha fel nem merülő – és még alszempontként is nehezen besorolható – „szaftos”, „lédús” korty mennyire meghatározta az értékítéletemet.
A kóstolások és visszakóstolások során felmerült bennem még egy fontos kérdés: lehet egy bor tökéletes vakon? Azaz, ha egyszerűen elénk tesznek egy pohár bort, amiről nem tudunk semmit, vagy szinte semmit, ha mások döntötték el, hogy ezt a bort fogjuk kóstolni, azaz részünkről kimaradt a vágyakozás, a beszerzés és az anyagi áldozat, vagyis nincs okunk kitüntetett figyelmet szentelni neki, észrevehetjük-e, hogy nem csak 8 vagy 9 pontos, hanem 10?
Válasz