“Minek változtatni azon, ami tökéletes?” – kérdezett vissza Dagadtos, mikor megkerestem azzal, hogy Burgundiában forradalom zajlik, kóstoljuk már meg az újhullámos bort. Azért kapható volt a kóstolóra.
A Rarewines cikkében részletesen is kifejtésre kerül a történet, a képbe kerüléshez ebből szemezgetek. Főhősünket Charles Lachaux-nak hívják, egy bizonyos Domaine Arnoux-Lachaux új generációjaként kapta kezébe a családi birtok kulcsát 2016-ban. Noha a pincészet neve korábban legfeljebb bennfentesek számára csengett ismerősen, érdemes megemlíteni, hogy parcellaszomszédaik között találjuk a DRC-t és a Domaine Leroy-t – így már rögtön nem tűnnek olyan jelentéktelen szereplőnek.
Az ifjú Charles tehát átvette a pincészetet, majd rögtön neki is állt megreformálni azt. A szőlőben fokozatosan bevezetette a regeneratív művelést (nincs szántás), egyfajta Gobelet-Poussard metszést (az Escától is megszabadultak) és a gyalogművelést – utóbbiról érdemes megnézni a Crurated kisvideót, a Lachaux-szőlők az A alakba formázott karópárokkal egyenesen Cote-Rotie jellegzetes echalas tőkéit idézik, gyökeresen elütve a burgundiai sztenderdtől. Lalou Bize-Leroy nyomdokait követve, a csonkázással szintén felhagytak.
A borok ízére legnagyobb hatással azonban valószínűleg a pincebeli változtatás lesz. A fahordós érlelés a burgundik identitásának alappillére: a legegyszerűbb maconi fehéreken és alap chablis-kon kívül klasszikusan minden így készül – a bor presztízsével egyenes arányban növekvő mértékű újhordó-használattal. Charles Lachaux kezei alatt lépésről-lépésre kivezetésre került a tölgy, helyét a termőhely torzítatlan leképezésének jegyében 2022-re teljesen a Clayver neutrális kerámia edények vették át (amivel itthon többek között a St. Donátnál és a Sauskánál találkozhatunk).
2021-ben a Golden Vines World’s Award “Best Rising Star” díja Charles kezében landolt, néhány hónappal később pedig a francia elnök személyesen hívta fel, hogy koncertre invitálja a Château du Clos de Vougeot-ba (az emblematikus kastély, melynek fotója gyakran köszön vissza burgundiai írásokból). A rivaldafény hozadékai a megugró kereslet és elszálló árak voltak, ez vezetett oda, hogy ma a legolcsóbb Lachaux-bor, a mezítlábas, borvidéki appellációba tartozó Bourgogne is a 200 eurót közelíti. Egyébiránt erre is rápróbáltunk, de mivel ebből a 100%-ban hordómentes 2022-es még nem volt kapható, ezért került beszerzésre a tulajdonképpen negociant vonalat képviselő Charles Lachaux pinot, mely két évjárattal tart előrébb a családi domaine-nél.
Ez a bor egészen más, mint amit a borvidékről megszokhattunk. Az illata gyönyörű, megkapjuk a hőn áhított transzparenciát – nem csupán a fa kézjegyétől mentes, de szerencsére tökéletesen tiszta is (alacsony, de nem minimalista kénszinttel dolgoznak, amint egy kereskedőtől megtudtam; az úriember biztosított, hogy natúr vonásoktól nem kell tartanom). Sokkalta inkább hasonlít beaujolais crure, mint bármilyen pinot-ra, alapvetően fekete cseresznyés, noha fűszeresebb. Komoly mélység, egyenletes korty, lassan épülő, érett, nem szárító, ám a finisre kőkeménnyé váló tannin, a vonzó, gazdag gyümölcsösséget kissé maga alá gyűri. Elgondolkodtató bor, nem érzem úgy, hogy nem kaptam meg az élményt (ebből kiindulva, legyen 7,5 pont), de jelenleg gyakorlatilag fogyaszthatatlan.
A néhai Clive Coates MW olvasatában nonszensz, hogy egy nagy bor a kezdetektől élvezhető legyen, és lehet, hogy 5, 10 év múlva már itt sem merülne fel ez a kérdés – ezt nem tudom megítélni (valószínűleg más sem, a termelő tényleg új utakon jár). Ami azonban még inkább foglalkoztat, az a karakter. Szerettem volna látni a komoly burgundit tölgymentes őszinteségében – rajongok az ilyen vörösekért, lásd Dél-Rhone -, de nem vagyok benne biztos, hogy nem-e a hagyományos burgundit preferálom inkább.
[A kóstolót márciusban tartottuk, aktualitásából remélhetőleg semmit sem vesztett.]
Válasz