Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
Clemens Busch nagyjából a világ legszebb dűlőiben edzi tériszonyát és bár jómaga az árokparti hippi figurára esküszik, a borai kristálytiszták és acélosak. Ha valaki, akkor ő joggal kampányolhatna a “folyékony pala” szlogennel, meg az “őszinte, kőkemény rockkal”, mert nála tényleg semmi nem csorbítja a savak élét. Continue reading “Paladiéta, gyümölcsnap – Clemens Busch Riesling vom Grauen Schiefer 2020”
Szeretnék, és gyakran sikerül is, megfeledkezni arról, hogy a magyar bort mekkora távolság választja el a nemzetközi élmezőnytől. Olykor azonban letaglóz a realitás, és ilyenkor nincs más gyógymód, mint az erőltetett menet az amnéziába. Mint a kisgyerek, aki behunyja szemét, hogy láthatatlanná váljon, én is elhitetem magammal, hogy ha nem írok róla, nem is létezik. Amikor a teszt végén kóstolótársaim nekem szegezték a kérdést: „erről mit fogsz írni?”, gyorsan rávágtam: „semmit”. Végül felülkerekedett bennem a fogyasztóvédő, de részletes elemzést senki ne várjon. Continue reading “Csak a szépre emlékezem – magyar rozé 2020”
Nemrég valahogy a szemem elé került egy régi gomijjós teszt, ahol a szerző arra panaszkodott, hogy a kóstolt sauvignon blanc-okból hiányzik a fajtajelleg. Én igazán megengedőnek gondolom magam ami a lehetségességet illeti, de erre azért felkaptam a fejem. Már hogyan hiányozhatna egy sauvignon blanc-ból a fajtajelleg, amikor minden második fehérborban megvan bármilyen fajtából készült is? Continue reading “Elfelejtett fajták múzeuma – sauvignon blanc”
Most azt képzelem, hogy két nagy fehér fajtánk van, a kéknyelű és a juhfark. Amíg le nem bukunk, ebben a hitben élek. Egyelőre nincs okom az aggodalomra, jól vettük az akadályt az új évjárattal. A 2020-as kéknyelűek is szépek, már amennyire ebből a félősen konzervatív merítésből következtetni lehet. A bátorság határát a beszerzés mindenkori logisztikai és financiális korlátai jelölik ki, esetemben ez három palacknál, két forrásnál és 11 ezer forintnál állt meg. Continue reading “Hálás egynemű – Kéknyelű 2020”
A teszt előtt próbáltam összecsipegetni valamit az évjáratról, sok értelme nem volt. Úgy látszik, Provence-ban is a burgundi meg bordeaux-i sablont használják: vesszőfutás volt az egész vegetációs periódus, de augusztus végén varázsütésre minden jóra fordult, az évjárat kiszabadult a gonosz mostoha fogságából és világszép királylányként pozícionálta magát újra. A meseszerű elemeket lehántva annyit sikerült leszűrnöm, hogy míg 2019-ben az elhízás fenyegetett, addig 2020-ban a véznaság. Continue reading “Rozé deluxe 2021”
A tipikusság fordulatom óta minden egész eltörött, minden láng csak műfajokban lobban, kiestem a mátrixból, kizáródtam a nagy ponthálózatból. Ha nagyon muszáj, összekamuzok valami pontszámot, ami jelzi, hogy a legjobb portugieser hogyan viszonyulhat a legjobb merlot-hoz – az egyiket már kóstoltam, a másikat soha nem fogom -, de ezt magam sem tudom komolyan venni. Continue reading “19-re lapot – Pannonhalmi Főapátság rajnaiak”
Figuláék nagyot mennek. Hiába vagyok ideológiailag a Csopaki Kódex-kör elkötelezett szekértolója, és hiába ítélem el elméleti síkon a botritiszt, a Figula-borok fokról-fokra megfőztek. A pofozógép a Sáfránkert volt, arra mindig lehetett hivatkozni a ló túloldalaként – a 2019-essel ezt az érvet is kihúzták alólunk. Most azonban jöjjön az alapbor, minden borászat becsületének alapköve. Continue reading “Ha nem romlott el, ne javítsd meg – Figula Olaszrizling 2020”
Papíron minden fasza, ráadásul, jó helyről kapott ajánlólevelet. Az eredmény mégis – vagy éppen ezért – inkább lelombozó, mint felvillanyozó. A promóban röpködnek a varázsigék: a borász és családja elhivatott, hisznek a helyben, tenyésztik a mangalicát, sütik a kenyeret, organikusan futtatják a szőlőt, finomseprőn érlelik a bort. A pohárba azonban csak egy átlagos reduktív olaszrizling került. Continue reading “Plasztiktigris – Martinus Olaszrizling 2020”
Az éghajlatváltozásnak nincs nagyobb nyertese, mint Németország (a Norvégiához hasonló startupokkal most ne foglalkozzunk). 1984-ben fordult elő utoljára, hogy éretlen szőlőt szüreteltek. A 21. századi német borász rémálmaiban már az ecetes rothadás a főszereplő, amit a meleg és a csapadék találkozása hív életre. 2014-ben még egyszer utoljára megrezdült a léc, azóta viszont minden évjárat messze átlagon felüli hőösszeget hozott, és öt év alatt háromszor hirdettek jahrhundertjahrgangot (2015, 2018 és 2019). Continue reading “Hány évszázad évjárata fér el egy évtized felében?”
Vannak borászatok, amelyekkel szemben bűntudatom van, és könnyű feloldás híján inkább kerülöm őket. Orsolyáék ebbe a kategóriába tartoznak. Noha a boraik hektikus formaingadozásáért nyilván nem engem terhel felelősség, Tarnóczi Zoltán annyira megnyerő egyéniség, hogy a negatív tapasztalatokról nem volt kedvem írni. Valakitől úgy hallottam, hogy az Orsolya Pince a poklok poklát járta meg, néhány éve a megszűnés határára sodródtak, aztán valahogy visszakapaszkodtak. Bízom benne, hogy most már csak felfelé vezet az út. Continue reading “Tisztes helytállás – Orsolya Merlot Rozé 2020”
You must be logged in to post a comment.