Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
A tipikusság fordulatom óta minden egész eltörött, minden láng csak műfajokban lobban, kiestem a mátrixból, kizáródtam a nagy ponthálózatból. Ha nagyon muszáj, összekamuzok valami pontszámot, ami jelzi, hogy a legjobb portugieser hogyan viszonyulhat a legjobb merlot-hoz – az egyiket már kóstoltam, a másikat soha nem fogom -, de ezt magam sem tudom komolyan venni. Continue reading “19-re lapot – Pannonhalmi Főapátság rajnaiak”
Figuláék nagyot mennek. Hiába vagyok ideológiailag a Csopaki Kódex-kör elkötelezett szekértolója, és hiába ítélem el elméleti síkon a botritiszt, a Figula-borok fokról-fokra megfőztek. A pofozógép a Sáfránkert volt, arra mindig lehetett hivatkozni a ló túloldalaként – a 2019-essel ezt az érvet is kihúzták alólunk. Most azonban jöjjön az alapbor, minden borászat becsületének alapköve. Continue reading “Ha nem romlott el, ne javítsd meg – Figula Olaszrizling 2020”
Papíron minden fasza, ráadásul, jó helyről kapott ajánlólevelet. Az eredmény mégis – vagy éppen ezért – inkább lelombozó, mint felvillanyozó. A promóban röpködnek a varázsigék: a borász és családja elhivatott, hisznek a helyben, tenyésztik a mangalicát, sütik a kenyeret, organikusan futtatják a szőlőt, finomseprőn érlelik a bort. A pohárba azonban csak egy átlagos reduktív olaszrizling került. Continue reading “Plasztiktigris – Martinus Olaszrizling 2020”
Az éghajlatváltozásnak nincs nagyobb nyertese, mint Németország (a Norvégiához hasonló startupokkal most ne foglalkozzunk). 1984-ben fordult elő utoljára, hogy éretlen szőlőt szüreteltek. A 21. századi német borász rémálmaiban már az ecetes rothadás a főszereplő, amit a meleg és a csapadék találkozása hív életre. 2014-ben még egyszer utoljára megrezdült a léc, azóta viszont minden évjárat messze átlagon felüli hőösszeget hozott, és öt év alatt háromszor hirdettek jahrhundertjahrgangot (2015, 2018 és 2019). Continue reading “Hány évszázad évjárata fér el egy évtized felében?”
Vannak borászatok, amelyekkel szemben bűntudatom van, és könnyű feloldás híján inkább kerülöm őket. Orsolyáék ebbe a kategóriába tartoznak. Noha a boraik hektikus formaingadozásáért nyilván nem engem terhel felelősség, Tarnóczi Zoltán annyira megnyerő egyéniség, hogy a negatív tapasztalatokról nem volt kedvem írni. Valakitől úgy hallottam, hogy az Orsolya Pince a poklok poklát járta meg, néhány éve a megszűnés határára sodródtak, aztán valahogy visszakapaszkodtak. Bízom benne, hogy most már csak felfelé vezet az út. Continue reading “Tisztes helytállás – Orsolya Merlot Rozé 2020”
A világ zabálja a rozét, és a globalizált fogyasztó a provanszi rozéért akár mélyebben is hajlandó a zsebébe nyúlni. A mélységnek aztán vannak extrém mélységei, de a prémium rozé úgy 25 euró körül tetőzik. A mézes bödön bejáratánál nagy a tülekedés, a mi „rozékirályunk” is elkészítette már pályaművét (az éretlen piac talán még most is levegő után kapkod). Continue reading “Késik a rozé rendszerváltás”
You must be logged in to post a comment.