Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
Elutaztunk a fény városának elővárosába, ahonnan a pezsgést viszik az éjszakába. És a Moselt is érintettük. Minden okom meg lett volna a fényes jó kedvre, de közben apám kórházban feküdt és minél jobban éreztem magam, annál inkább mardosott a bűntudat. Eddig a privát, innen folytatódik a közszolgálat, döntöm a szakajtót. Continue reading “Mindent bele!”
A kadarkát és a tölgyhordót régen elkönyveltem magamban összeférhetetlen párosként, de ez a sor elgondolkoztatott. Meglepően jól jöhet ki egy rövid-középtávú érlelésből a fát látott verzió, amint a lenti példa is bizonyítja, és kétségeim vannak afelől, hogy tartályos érleléssel megközelíthető ez az eredmény. Erre ugyanakkor pár év múlva visszatérhetünk, a tesztalanyok már a borhűtőben pihennek… Continue reading “Hét kadarka”
Egész nyáron indexen voltak a vörösek, hiába vettem hébe-hóba egy-két palackkal, a feleségem és a hőmérséklet tettek róla, hogy soha ne kerüljenek sorra. Amikor aztán néhány hete beleunva a kánikulába, „ha nem esik, ha nem szakad, akkor is vöröset fogunk inni” felkiáltással sorra bontottam zárolt készletünk kadarka-szabású tételeit, a Márkvárt lett az egyik csoportgyőztes. Continue reading “Mentsd a tőkét, ne siránkozz – Márkvárt Kadarka 2022”
Másfél évtizede minden kadarka-tesztnek az a konklúziója, hogy „nem az igazi”. Mi lenne, ha most egyszerűen szkippelnénk a konklúziót? Mennyivel jobban hangzik, hogy kipróbáltam négy kadarkát, és rögtön találtam két jót? Ráadásul, mézes madzaggal átkötnék oda, hogy árban sem vészesek. Continue reading “Más és finom – kadarkák”
Egyik pillanatban azt reméltem, hogy a puszták népe karikás ostorral odacsördít a jóbarátok szeme közé, a másikban attól tartottam, hogy Rachel fog epilációs proszemináriumot tartani Bangó Margitnak. A koncepció az volt, hogy megnézzük, vajon a hagyományos magyar fajták (valójában inkább K.u.K.) felnőttek-e már a nemzetköziekhez. Másik végén megragadva a petrencés rudat: igazuk lett-e azoknak a villányi, szekszárdi nagyoknak, akik 25 évvel ezelőtt azt mondták, kadarkából, kékfrankosból nem lehet várat építeni. Az előzményekről bővebben itt olvashatnak. Continue reading “Vörös őshonosok a világfajták ellen”
Nem gondoltam volna, hogy a civilizáció másfél hónapos hátrahagyása ilyen mértékű újrakalibrálást szül (némi túlzással élve borászkodásba kezdtem, a szüreti időszak teljesen magába szippantott). A Borjour októberi rendezvénye volt az első, ami kiszakított az új életvitelből, és bár a közeg ismerős volt, a nyüzsgés már-már kultúrsokként hatott rám. Hogy a bezártságból szabadulás vonzotta-e ide az embereket, vagy legpotensebb vörös fajtáinkat övezi örvendetes érdeklődés, nem tudom.
Continue reading “Kis kadarka, jó kadarka – Borjour Kékfrankos és Kadarka 2020”
Egy barátom nagyvonalú felajánlásának köszönhetően újra találkozhattam serdülőkorom szuperhőse, Bukolyi „Gróf Buttler” László boraival. Sajnos mai olvasóink közül kevesen tudhatják, hogy annak idején mit jelentett ez a név. Fontos kitétel, hogy „eredeti” Gróf Buttler-borokról van szó, hiszen 2009-ben a borászat Kovács Gábor tulajdonába került, és onnantól kezdve fájdalmas hanyatlás következett. Illetve ez csak félig igaz, a hanyatlás rész stimmel, viszont Kovács Gábor szerencsére csak tartós bérlő volt. A 10 éves szerződés tavaly ősszel lejárt, és idén már újra Bukolyi László fog szüretelni. Az én szemszögemből ez az év legfontosabb fejleménye a magyar borkultúra szempontjából. Continue reading “Főnix – Gróf Buttler”
Van egy-két olyan ízlésrezervátum, amelynek a létezése máig megdöbbent. Vannak, akik csak vörösbort hajlandóak inni, mások szerint a rozé csak színes víz, és vannak, akik a maradékcukortól féltik a férfiasságukat. A legnépesebb gyülekezetet az a dogma tartja össze, hogy „márpedig a bor színe vörös” (némi türelemmel és odafigyeléssel egyébként őket is ki lehet csalogatni a napvilágra). De nem akarok fölényeskedni, laktam én már jó néhány szekértáborban, és máig maradt egy-kettő, ahol ismerősként üdvözölnek. Például szilárd meggyőződésem, hogy nyáron jobban esik a fehér, mint a vörös, és hogy a fehéreket alacsonyabb hőmérsékleten érdemes fogyasztani, mint a vöröseket. Continue reading “Vöröset? Nyáron?”
Mint valószínűleg minden korombéli, én is átvészeltem már néhány időszakot, amikor az ember behúzza a nyakát, befogja a fülét, becsukja a szemét és várja, hogy a vihar odébbálljon. Ezt a blogot és a bort mint hobbi, szórakozás, utazás és műélvezet próbálom koronamentes övezetként kezelni. Nem utolsósorban azért, mert egyébként úgy habzsolom a Covid-19, az immunrendszer, a fertőzési, halálozási és gyógyulási rátáról szóló cikkeket, mint korábban a Liverpool Echo foci-rovatát, és ez a sötétség szíve körüli legyeskedés elfeketíti az ember lelkét. A kedélyem állagmegőrzésénél azonban mégiscsak fontosabb probléma, hogy borász ismerőseim szavaiból és hanghordozásából azt olvasom ki, hogy félve várják a pillanatot, amikor a szorongás majd átcsap pánikba, a közösségi felelősségvállalás a saját irhájuk mentésébe. Continue reading “Sötét fellegek, derűs borok – Pósta Borház Siller és Amfórás Kadarka”
Egyhétvégés túránk szekszárdi napját a Heimann család pincénél zártuk. Bodriék érlelési kísérletes kóstolója után itt is izgalmas program várt ránk: az elsők között ismerhettünk meg egy teljesen új megközelítéssel készült borcsaládot Heimann Zoltán jóvoltából.
Continue reading “Helyszíni szemle ősbemutatóval: Heimann Családi Birtok, Szekszárd”
You must be logged in to post a comment.