A St. Andrea korai chardonnay próbálkozásai hírhedten fásak voltak. Nem tudom, hogy ezek a borok kijutottak-e valaha a tölgyrengetegből. Feltételezem, hogy nem, mert a chardonnay-t hosszú évekre törölték a menüről. Ha jól dekódolom, akkor 2016-ban bukkant fel újra, mint kis szériás különlegesség. Így utólag nehezen tudom összerakni, hogy mi járhatott a fejemben, amikor a „Sommelier Collection”-t kiválasztottam: nosztalgia vagy a kiváló Etyeki Kúria után feltámadt hurráoptimizmus vagy csak az átkozott kíváncsiság?
Első benyomás: nem is olyan fás, mint régen. Második benyomás: még mindig túl fás. Harmadik benyomás: mi járhatott a fejükben? Rövid időn belül ez a második magyar bor, ami ledöbbent ( a 2015-ös Ruppert Villányi Franc a másik delikvens). Hogyan csúszhatott ez át a minőség-ellenőrzésen? Átmeneti ízlészárlat? Vagy úgy gondolták, hogy korábbi érdemeikre való tekintettel a tisztelt publikum ezeket a félresikerült kreatúrákat is lenyeli?
Nem arról van szó, hogy ne kóstoltam volna fásabb, vaníliásabb fehéreket. De itt a bor egyszerűen eltűnik a tölgyzakóban. Az erjesztett szőlőlé részről csak annyit sikerült megállapítanom, hogy középsúlyú és savanyú. Az összkép: a balról nagy sebességgel érkező vanília frontálisan ütközik a vele szemben szabályosan közlekedő savanyúsággal. (Ezzel a borral avatták be valamelyik új hordót?)
Nem látom értelmét, hogy olyan bort pontozzak, amit nincs kedvem meginni. A rend kedvéért: nem hibás, csak gyenge és számomra értelmezhetetlen. (Amúgy 4500 Ft.)
You must be logged in to post a comment.