Hogy tavaly kihagytam a Furmint Februárt, annyi év után először, az kétségtelenül a száraz furmint iránti lelkesedésem apadását jelzi. Inkább kíváncsiságtól hajtva, mintsem izgatottan, mindenesetre idén ismét nekivágtam a maratoninak ígérkező kóstolónak. Az első néhány poharamba kapott tétel után azonban komolyan megfordult a fejemben, hogy rögtön hazamegyek: ha efféle metsző savakkal kell viaskodni, akkor nekem nincs itt keresnivalóm, gondoltam. Aztán mégsem adtam fel a dolgot, és nem bántam meg a döntésemet.
A Péter Pince fél éve tűnt fel a radaromon, és azóta a kedvenc tokaji termelőm. Nem állítom, hogy minden boruk szupersztár, a többséget azonban feltétel nélkül szeretem, vásárolom és fogyasztom. A 2018-as Mézes-mály furmint hozza a pincére jellemző éteri tisztaságot és vibrálást, furminttól már-már szokatlanul buja és csiszolt.
Bevallom, az Orsolyák boroktól ájultam el egyedül a rendezvényen. Azt csak elmélyedésre alkalmasabb körülmények között megejtett kóstolás után merném kijelenti, hogy valóban olyan szenzációsak, mint amilyennek a bemutatón tűntek, de ezeknek a fehéreknek olyasféle varázsuk van, mint néhány régi nagy Ráspi bornak a 2003-2006 körüli hőskorszakból.
A 2018-as Balassa Szent Tamás tud valami nagyon extrát. A pince stílusához hűen erőteljes bor, mégis más, mint elődei – inasabb és alkoholban visszafogott (13%). Kemény, kerekedésre váró élekkel, nyilvánvalóan túl fiatal még (tavaly volt szerencsém végigkóstolni egy Villő-vertikálist, az alapján ki merem jelenteni, hogy remekül érnek a pince borai, a szép jövő ebben az esetben nem kérdőjeles ígéret), de ezzel együtt is a legkomplexebb bor volt, amivel találkoztam. A legendás 2000-es Királyudvar Úrágyát idézte meg számomra.
Formabontó száraz szamorodni. Flor (élesztőhártya) nélkül érett, teljesen feltöltött hordókban, nincs is meg benne az a bródig, füstös jelleg, amiért én nem feltétlenül rajongok. A klasszikus zöld diós aromákat ellenben szépen hozza. Nagy zamat, még nagyobb karakter. Különleges és finom is, nemsokára debütál.
Az Oremus Mandolás lehet az egyik legmegbízhatóbb furmint, ami csak készül, de ennyire még nem sokszor fogott meg. A 2018-as egy kiemelkedő bor, áradó, nyílt, szép savú és zamatos. Ez nem az a fájóan aszkéta és dísztelen interpretációja a fajtának, mint annyi társa. Imádtam.
Minden alkalommal rácsodálkozok, mennyire más ez az egri furmint, mint tokaji társai. Teltebb, kevésbé éles, mint amazok, kifejezetten burgundisnak hat, és ez szeretem érte.
Ha csak egyetlen jóivású furmintot kellene kiemelnem az estéről, ez a szlovén lenne az. Nagyjából semmilyen hasonlóságot nem mutat a honi borokkal, sem szerkezetben, sem aromában, mégsem túl idegen. Viszont elképesztően finom és csúszós.
A Gizella 2018 feltűnően illatos és lédús furmintnak, de én nem gondolom, hogy műfajtévesztés. Kedves, szerethető bor.
Hallottám már szakértői véleményt, miszerint az jelenleg az Erzsébet pince a legjobbb tokaji termelő szárazban. Magam is a csúcs közelébe helyezném őket. A 2018-as birtok furmint letisztult, bájos és jól iható, mindemellett igazán autentikus tokaji furmint.
A Dereszla 2018-asa a hétköznapok tokaji furmintja. Szőlős, illatos, kedves, nem a dísztelen és nyers iskolázásban készül, hanem fogyasztásra, és ebben nagyon jó.
You must be logged in to post a comment.