A Jásdi szortiment csúcsa számomra a képzelt lények katalógusába tartozik. Létezik is, meg nem is. Fehér is, meg vörös is. Drága is, meg nem is. Mindenesetre a vörössel való találkozás sokkal emlékezetesebbnek bizonyult, mint a fehérrel.
Magamtól nem adnék ki ennyi pénzt érte. Úgy értem, hogy látatlanban, pusztán a Jásdi névnek megelőlegezett bizalomból. De az első online kóstolónkon fölmerült a név, és balatonfüredi barátom nagyvonalúságból és talán lokálpatriótizmustól hajtva felajánlotta, hogy beszerzi (és aztán meg is ajándékozott vele). Így lett két Ranolderem, egy vörös és egy fehér.
A fehérrel már találkoztam korábban, a vörössel még soha. A 2015-ös fehér nem rúgott labdába a Figula Sóskút mellett. De nem azért mert gyenge bor. Igaz, az én ízlésemnek sok a fa, és intenzitásban csak takaréklángon pislákol. Ugyanakkor, amit annak idején a 2013-as erényeiről írtam, az a 2015-ösre is igaz: „Velejéig tiszta bor. Kellem, kedvesség nem szorult bele, de tiszteletet ébreszt a bátor kiállás. (…) Szikár, sós, érdekes, értékes, húsos, koncentrált. Puritán. Jó inni. Mindent a szájnak, semmit az orrnak.”
A vöröshöz nem kell ideológia. Nincs is. A „helyit helyből” uralkodása idején könnyű megmagyarázni, hogy a fehér Ranolder miért furmint és olaszrizling házasítása (kevésbé ismert tény, hogy a furmint Csopakon hagyományos fajta, igaz, „szigeti” néven). Hogy a vörös Ranolder miért cabernet franc, ezt valószínűleg csak Jásdi István tudja. A kóstolás után mi úgy voltunk vele, hogy szép dolog a hagyomány, de a jó bor sem megvetendő.
Nem tudom, hogy az évjárat lelkén szárad-e, de a 2016-os Figula Dörgicsei Merlot fanfárnak is kevés a Ranolder elé – magyar tucatmerlot szolid savhangsúllyal, masszívan túlárazva.
A Ranolder sokkal mélyebb, tartalmasabb, elgondolkodtatóbb bor. A dolgok jelenlegi állása szerint a kékfrankos lesz a „balatoni vörös”, ám a fajtadeviancia ellenére a Ranolder lehetne a minta (persze, ha a terroir az úr, akkor ez mondvacsinált ellentét). Az illat mély és megállapodott, szilvát, feketeribizlit, dohányt és ánizst mutat. Intenzív, de nem rámenős. Kóstolva is ez a legerősebb benyomás: a bordói fajta ellenére burgundias az egyensúly, nyilván hangsúlyosabb tanninnal, mégis nagyon távol a villányi vagy szekszárdi nehéztüzérségtől. Sav, elegancia, kidolgozottság tekintetében az utóbbi évek egyik legszebb magyar vörösbora.
7 pont és 6000 forintért sem rossz vétel (nem tudom, hogy lehet-e máshol is kapni, ezt a palackot Csopakon szerezte be füredi barátom).
You must be logged in to post a comment.