Az év legizgalmasabb magyar vörösbora titulus várományosa. Nem hibátlan, azt hallom, és ezzel nem is vitatkoznék (az illó emelkedett, például), de bár a borhibák többségére érzékeny vagyok, ez az az eset, amikor csak az élményre emlékszem. A negyedik palack után is.
Úgy rémlik, Szentesi József a megmenekített régi magyar fajták közül a laskát, a csókát és a tihanyi kéket emeli ki, mint legtöbbre hivatott szőlők; engem a trióból a tihanyi varázsolt el eddig a legjobban.
Végtelenül érdekes és egyedi bor. Ráadásként komplex és még jól is iható. A tihanyi kék lehet a világ legfűszeresebb kékszőlő fajtája, illata engem leginkább a rózsaborsra emlékeztet. Meg rózsára, meg egy kicsit fekete leánykára. Ami még jobban megfog, az a szerkezet: szelídebb nebbiolónak is beillene a szellős szövésű, ám bővérű, tüzes korty. A szárított húsos, sós felhangok ízében szintén olasz analógiákat juttatnak eszembe. Nem ismerős ez a felépítés magyar vörösből, és ha már itt tartunk, a kékfrankost sem találom ilyen vonzónak – megkockáztatom, hogy a tihanyi egyébként is túlmutat legelterjedtebb vörös fajtánk képességein. Pannon klasszis, 7 pont, élménynek tízes.
You must be logged in to post a comment.