Ezt a szimpóziumot/kóstolót Magyarországon kellett volna megrendezni. Annak, hogy nem Magyarországon került rá sor, bizonyára számos oka van, én egyiket sem ismerem. Aki szereti a távirati stílust: óriási a fejlődés kékfrankosban és mi is megnyomtuk a hajrát.
Mivel leszurkoltam a 40 eurós belépőt és beáldoztam 20 órát az életemből, lehetek kritikus: a szervezés példaszerű, a hangulat remek volt, csillogó szemű borászok találkoztak csillogó szemű újságírókkal és fogyasztókkal. Ez persze csak a körítés, a lényeg, hogy vakon megkóstoltunk 30 kékfrankost, aminek nagyjából a feléért szívesen adtam volna pénzt. És a gatyám sem ment volna rá – bár akadt köztük 65 eurós is (természetesen osztrák), a többség a 10-20 eurós sávban mozgott (akár osztrák is).
A helyszín, a szervezés ugyanaz, mint a furmint/sipon találkozó esetében, vagyis Kog, ami kb. 40 perc a magyar határtól, a szervező pedig két borászat, a Roka és a Miro Vino. Összesen 53 bort delegáltak a bemutatóra, ebből a szervezők harmincat kóstoltattak meg velünk vakon (többek között életem első német, olasz, szerb és cseh kékfrankosát). A borversenyek metodikájával szembeni kételyeimről sokszor írtam már, így csak ismételni tudom, hogy az egy perc alatt kialakított véleményért nem lehet felelőséget vállalni, magam sem teszem. De az általános benyomásaim talán egy fokkal megalapozottabbak.
Szóval, milyen a kékfrankos? Elegáns, termőhely-érzékeny, van mindene: aroma, sav, tannin, textúra, súlyra félúton a cabernet és a pinot noir között. Voltak borok, ahol a hordót túl hangsúlyosnak találtam, de 10-15 évvel ezelőtt sokkal több ilyennel találkoztunk volna, és amit most hordóhangsúlynak mondok, attól az akkori mérleg talán meg sem rezzen.
A mezőnyben elég sok volt az alacsonykénes bor, ezek közül két általam is jól ismert borászat – Claus Preisinger és Bott Frigyes – a saját skálámon az egycsillagos, vert mezőnyben végezte (az egyik egeres, a másik cipőpasztás volt és mindkettő éles, érdes savakkal büntetett). Ezzel szemben a szintén minimálkénes Wenzel az egyik kedvencem volt.
Az ilyen jellegű kóstolók alkalmával egytől háromig szoktam csillagozni, aztán még plusz/mínusszal hasogatom a szőrszálat. Nálam ezek voltak a legjobbak (a kóstolás sorrendjében):
Token Franconia 2022, Friuli, Olaszország
Weingut Wenzel Blaufränkisch Aus dem Kalk 2022, Burgenland, Ausztria
Miro Vino Modra Frankinja 2020, Stajerska, Szlovénia
Heimann & Fiai Szívem Kékfrankos 2020, Szekszárd, Magyarország
Centurio Diós Kékfrankos 2022, Mátra, Magyarország
Weingut Ernst Triebaumer Blaufränkisch Ried Mariental 2021, Burgenland, Ausztria
Szent Donát Magma Kékfrankos 2020, Balaton, Magyarország
Weingut Pichler-Krutzler Blaufränkisch 2011, Eisenberg, Ausztria
Roka Blaufränkisch 2015, Stajerska, Szlovénia
Jancis Robinson felvetette – osztrák sugalmazásra -, hogy a kékfrankosnak hosszan kell érnie. Ebből most annyi látszott, hogy az idő nem árt neki, de a “kell” fölösleges megszorításnak tűnik. A 2022-esek, mindenesetre, feltűnően szépek voltak.
A magyar kékfrankosok jó szereplése mellett külön örültem annak, hogy a korai Ráspik légiessége, vibráló elevensége és különleges aromatikája két borban is visszaköszönt, az egyik ráadásul a vice-házigazdáé volt és nálam a négy legjobb közé is bekerült (Miro Vino 2020).
És akkor promozásként álljon itt újra a három kiemelkedő magyar, beszerzési forrással együtt:
Centurio “Diós” Kékfrankos 2022
Szent Donát “Magma” Kékfrankos 2020
és a kiváló Wenzelt sem tudom ajánlás nélkül hagyni, pláne, hogy szerepelt már nálunk korábban is.
(Akit mélyebben is érdekel, hogy hogyan lett a kékfrankos blaufränkisch a világ szemében, az lapozzon vissza az alapítóeseményig.)
You must be logged in to post a comment.