Toszkán útinapló

Egy Németországban dolgozó, de nem csak rieslingen élő kedves olvasónktól kaptuk az alábbi beszámolót Chiantiban tett túrájukról. Mindig öröm új szempontokkal szembesülni és Toszkánáról még olvasni is jó. Ahogy Frank Péter írja: “A toszkánok egyik varázslatos képessége, hogy bár döbbenetesen sok pénzt húznak ki az ember zsebéből, amit adnak érte az annyira egyben van, eredeti és hangulatos, hogy a végén a megkopasztott turista hálálkodik.” A továbbiakban vendégszerzőnké a szó.

Miután az elmúlt két évben Piemonttal és Burgundiával kipipáltuk Európa két legdrágább borvidékét, egyetértettünk abban, hogy 2025-ben vissza kell térnünk a civilizált ár-érték arány világába, ahol a borász véres verítékkel küzd meg minden euróért, és horribile dictu már 20-25 euróért olyan vörösbort kapni, ami valódi élményt ad. Tekintve pedig, hogy legfantasztikusabb túránk eddig a 2019-es montalcinói volt, a toszkán tájat pedig imádjuk, hamar eldőlt, hogy idén a cél Chianti lesz.

Hamar kirajzolódott az is, hogy a főhadiszállást Greve in Chiantiba érdemes tenni: egyrészt alig háromnegyed óra autóval a firenzei repülőtértől, másrészt állati hangulatos, harmadrészt Chianti Classico öt kisvárosának egyike, így van infrastruktúra, negyedrészt pedig számos jobbnál jobb pince található a közelében – így valóban tökéletes választásnak bizonyult. Külön ajánlható a kisváros háromszög alakú főtere, tele hangulatos pékségekkel, éttermekkel, bárokkal és persze mindenféle, részben kézműves biszbaszok boltjaival.

A szállásunk a főtértől egy perc sétára található Antico Pastificio Residenza lett, amit bátran tudunk ajánlani: ízléses, szép, megfizethető, és – ennek emelkedő korral megnő a jelentősége – mindenkinek saját szobája lehet. (A keményebb horkolókat a falon át is lehet hallani, de ezt megoldja a sangiovese.)

Már jócskán benne voltunk a szervezésben, amikor elkezdett gyanús lenni, hogy az ár–érték paradicsom-koncepcióval valami nem stimmel: a Chianti Classicót a régebben megszokott 8–10 helyett 15–20 euró körül adják, a Riserva 20–40 között van, és a 2013-ban létrehozott új kategória, a Gran Selezione pedig jellemzően 40-nél kezdődik, és nem ritkán a 60–120 euró közötti régiókban áll meg.

Pánikszerűen bepótolva a bő évtizedes lemaradást Chianti fejlődéstörténetében, kiderült, hogy Chianti a 2010-es évek elején úgy döntött, hogy tekintve, hogy Montalcinóval határosak, és ők is sangioveséből készítik a bort, semmi ok nincs rá, hogy ne árazzanak ők is éppen úgy. Kitaláltak hát egy új kategóriát, a Gran Selezionét, amit bevallottan Chianti Brunellójának szántak (a teve a sivatag hajója stb.) – a tradicionális kategóriákat pedig gondosan elhelyezték az új presztízskategória farvizén.

Első nap: Greve (és Montefioralle)
Tekintve, hogy a társaság egy része kora reggel érkezett, ezt a napot Grevében és közvetlen környezetében töltöttük. A toszkán tájtól és Grevétől való elalélás és a szállás elfoglalása után azonnal Montefioralle felé vettük az irányt: ez egy sok száz éves, apró falu egy domb tetején, Grevétől negyedóra gyalog. Montefioralle rendre szerepel az Olaszország legszebb falvai listákon, és joggal: varázslatos kis hely, aki a közelben jár, ne hagyja ki. A kiszemelt, félúton lévő La Castellana étterem sajnos zárva volt, de lehet, hogy ezzel jól jártunk, mivel így Montefioralle egyetlen „rendes” éttermébe, az Il Guerrinóba kötöttünk ki, amely a lélegzetelállító kilátás mellett elsőrangú ételt és a francia tulajdonosnő részéről sok kedvességet és minőségi vendéglátást tartogatott.

Ebéd után nyílegyenesen az Az. Agr. Montefioralle borászat felé siettünk, amely a domb lábánál van. Ez a borászat kakukktojás volt, amennyiben nem jegyzett, tudtommal egyetlen borkalauzban sem szerepel: a kilátás miatt mentünk (szenzációs), és mert szimpatikus, minőségre törekvő kis 4 hektáros családi birtoknak tűnt (certified organic). A fiatal borász–tulajdonos nagy elánnal vezetett minket körbe, miközben alig tudtuk levenni a szemünket a varázslatos látványról. Nagyon komolyan veszik, amit csinálnak. A borokon érződött, hogy kicsit kevésbé körzővel–vonalzóval készülnek, mint a nagyoknál (nyilván a technikai lehetőségek is egészen mások), helyenként kissé szárított a tannin vagy sok volt a kocsány. Ezzel együtt vitán felül élvezetesek és igen karakteresek voltak. Sajnos igen drágák is: a Classico 22–25 EUR, a Riserva 40 körül, a Gran Selezione 65. Persze egy 4 hektáros birtok nem lehet olcsó, de ezeket az árakat csak az a tapasztalat magyarázhatja, hogy Montefioralleban a turista teljesen elveszti az eszét a látványtól és a hangulattól, és megnyílik a pénztárcája. Ami egyébként érthető.

Muszáj megemlíteni a vin santójukat, ami gyönyörű volt: lényegében egy aszúesszenciához mérhető gazdagság, csak más hangsúlyokkal és egyensúllyal. Innovatív ötlet, hogy minden borukhoz (és minden évjárathoz) mellékelnek egy görbét, amely mutatja, melyik évben hol lesz a fejlődése – és ezt a görbét online is publikálják, és a visszakóstolások során frissítik.

A kóstoló vége felé csatlakozott hozzánk az idős patriarcha, aki a 60-as években megvette a szőlőt az egyháztól és felépítette a borászatot – élmény volt nemcsak a történeteit hallgatni, hanem közben megfigyelni egyrészről a céltudatosságnak és nyakasságnak, másrészről a kíváncsiságnak és a világra való nyitottságnak azt a kombinációját, ami talán elengedhetetlen is, ha valaki a semmiből sikeres borászatot kíván felépíteni.

Este rendhagyó módon nem borászatot látogattunk, hanem egy nagyobb, delikátesz résszel kiegészített borbárban tartottak nekünk érlelt boros kóstolót. Ez a GiaBar nevű helyen történt, ahol Barbara, a lengyel származású, de Kanadában felnőtt társtulajdonosnő olyan lelkesedéssel, profizmussal és kedvességgel tartott kivetítős–könyves előadást Chiantiról, besorolásokról, fejleményekről stb., hogy már csak ezért megérte volna meglátogatni. Az évjáratok között 2006-ig mentünk vissza, és ekkor alakult ki az a később többször megerősített benyomás, hogy ezek a chianti borok, ha nem is kelhetnek versenyre egy jobbfajta brunellóval, azért nagyon megbízhatóak és rendkívül jól érlelhetőek: lenyűgöző, micsoda friss, fiatalos állapotban volt lényegében mind. (És volt két toszkán tempranillo is a sorban egzotikumként; társaságunkat megosztották, de talán többen voltak, akiknek tetszettek.)

A pontot az i-re a spontán jelleggel megrendelt, elsőrangú toszkán sajt- és sonkatálak, illetve egy vin santo tették fel.

Második nap: Panzano

Panzano alig 5 km-re van Grevétől, és ugyancsak kiemelkedően szép toszkán (nagy)falunak tartják, ahol ráadásul a dűlők szinte teljesen organikus művelés alatt vannak. Kezdtük a Fontodival: gyönyörű nagybirtok (a nagy azért helyi kontextusban értendő), profi körbevezetéssel, profi kóstolóval, profi mindennel. Olyan érzés, mintha egy svájci óra belsejében járnánk. Kis kóstoló pénzért itt mindenből nyitottak nekünk (persze csak az aktuális évjáratból). Az összes kóstoló közül ez volt az egyetlen, ahol kissé csalódást okoztak a borok. A Classico és a Riserva hibátlan, de minden izgalmat nélkülözőek voltak, a 60 eurós Vigna del Sorbo és a 120 eurós Flaccianello pedig büntetően tanninos volt – az a fajta tannin, ami azonnal kiszárítja és összetapasztja az ember száját –, azaz elképesztően fiatal. Ezekre a következő 5 (10?) évben ránézni se lenne szabad.

Délután a Le Fonti következett, ami egészen más nagyságrend (9 hektár): évtizedekkel ezelőtt egy német üzletember lepte meg magát a birtokkal az ötvenedik születésnapjára, miután rájött, hogy az eredetileg kiszemelt Bordeaux mégis túl drága – most a lánya viszi, egy kolléganőjével, aki a körbevezetést és kóstolót tartotta nekünk. A kezdetek nem voltak számukra egyszerűek: szinte az összes dűlőt újra kellett telepíteni. Azonban, míg 40 éve még gyengének számított a dűlők fekvése, ma már irigylik őket, mert nem égeti szét a nap a szőlőt nyáron. A kilátás itt is parádés, a szőlők gyönyörűek, házigazdánk lenyűgöző részletességgel mutatta be a birtokot és borkészítési technikáikat és filozófiájukat, és szokatlan nyíltsággal válaszolt minden kérdésünkre.

Végül a lemenő nap sugaraiban kóstoltunk egy hosszú asztal mentén, megint csak fantasztikus hangulatban. A borokat kicsit sűrűbbnek éreztem, mint a Chianti nagyátlag, de makulátlanul tiszták és karakteresek voltak; az árak helyi viszonylatban emberiek. Súlyozva a minőséget az árakkal, innen vágyna az ember talán a legtöbb dolgot otthon visszakóstolni.

Összességében egy szimpatikus, ambiciózus kisbirtokot ismertünk meg, ahol a minőség már ígéretes, a (top) presztízsért és magasabb árakért pedig még küzdenek – ez tulajdonképpen a fogyasztói sweet spot definíciója.

Harmadik nap: Volpaia és Radda in Chianti

Volpaia: Lélekben nem voltunk felkészülve a fél órás zötykölődésre mindenféle erdei és földutakon, a toszkán rengetegben, helyenként vadászokat kerülgetve, de megérte. A Volpaia-látogatás lélegzetelállító volt, összességében túránk legjobbja. Képzeljünk el egy dombtetőt, 600 méter magasan, rajta szellősen elszórva maroknyi házat, mind sokszáz éves; az egész azzal a makulátlan ízléssel, egyszerű eleganciával kialakítva, amire talán csak az olaszok képesek.

A sztori sem rossz: a mostani tulajdonos család a ’60-as években jutott szinte az egész faluhoz, amikor az olasz kormányzat jelképes pénzért odaadott komplett falvakat bárkinek, aki vállalta, hogy odaköltözik és gondját viseli – életben tartja a települést: és ez a család a semmiből vitte el a borászatot néhány évtized alatt Chianti legfelsőbb szintjére. A településen élő néhány tucat ember több mint kétharmada nekik dolgozik.

A kóstolóhelyiség egy 600 éves épületben van, a fala tele borokkal, évjárat szerint rendezve egészen az 1970-es évekig visszamenőleg. A borászat különböző részei mind viszonylag kis, egyaránt sokszáz éves házba vannak szétszórva, ahol sokszor a gyönyörű, ősrégi külső modern, patyolattiszta belsőt takar. Vendéglátónk elmondta, hogy a birtok legnagyobb beruházása a 80-as években történt, amikor is a fél falut feltúrták és a házakat föld alatti csövekkel kötötték össze, hogy a bort kényelmesen és biztonságosan lehessen az egyes házak (borkészítési stációk) között mozgatni.

A Volpaiánál tett látogatás még ebből a különleges chianti mezőnyből is kimagaslott: a látvány kívül-belül egyedülálló, a történet szintén, a borok már a legalsó szinttől kezdve konzisztensen jók, és itt kóstoltuk a túra borát is (Coltassala 2021 – 60 EUR). Az árak azonban elég húzósak, az érdekesebb borok 60 euró környékén kezdődnek.

Házigazdánk még kedvesen foglalt nekünk egy éttermet a közeli Raddában (egyike az öt Chianti kisvárosnak), ami a kezünkre játszott, hiszen amúgy is Radda megnézésére készültünk. Az étteremről – La Loggia del Chianti – külön meg kell emlékezni, mivel elég hamar feltűnt, hogy valami „nem stimmel”. Már az étlapon látszott, hogy sok klasszikus étel meg van bolondítva valamivel; a szimpatikus–dinamikus tulajdonos–séf pedig több percen keresztül magyarázta a húsválasztékot, milyen előnye–hátránya van a toszkán, piemonti, ír stb. marhahúsnak; aztán ugyanígy a borválasztékot. Az ételeken aztán ugyanez a végtelen végiggondoltság és precizitás érződött: fine dining élményt kaptunk a javából, mindezt lényegében sztenderd chianti éttermi árakon (az árkülönbség inkább a kisebb adagokban jelent meg, de ez senkit sem zavart). Mondani sem kell, hogy végül a kiválasztott bor – egy Capaccia Chianti Classico – parádés volt a húsokhoz.

A legkisebb mértékben sem lepődtünk meg, amikor végül kiderült: a tulajdonos Simone sokáig Michelin-csillagos éttermet vitt, míg rá nem döbbent, hogy így a családjából semmit nem lát, így formálisan lejjebb lépett. Azonban a tudás, az elhivatottság, a lelkesedés megmaradt. Aki Radda közelében jár, semmiképpen ne hagyja ki.

Végül egy megfigyelés: a Capaccia Chianti Classico az étteremben 28 EUR-ba került. Ugyanez üzletben 22. Ez szokatlanul alacsony marzs volt, de egyébként is az volt a tapasztalat, hogy a chianti éttermek jellemzően legfeljebb dupla áron adták a borokat a bolti árhoz képest – ez a kellemes meglepetés aztán határozottan jótékony hatással volt a hajlandóságunkra, hogy étteremben komolyabb borokat is fogyasszunk.

I Fabbri: Utoljára egy kis családi biobirtokot látogattunk meg, amely, szemben a Le Fontival, már megérkezett a presztízs-csúcs közelébe. A Susanna Grassi vezetése alatt álló I Fabbrinak az elmúlt 10–15 év szinte mindegyikében volt tre bicchieri-s boruk; a Gambero Rosso szerint a lamolei terroirt senki nem interpretálja náluk szebben. Susanna rendkívüli személyiség, akiben a kedvesség mögött ott munkál egyfajta rendíthetetlen elszántság is – ami nélkül aligha boldogult volna, amikor a divatiparban felépített karrierjét otthagyva visszaköltözött Lamoléba és kézbe vette a sok évszázada a család tulajdonában lévő borászat irányítását, ami addigra az elvadulás illetve szétesés határára jutott. Elmondása szerint még ekkor, a 2000-es években is bitang nehéz volt nőként érvényesülni Chianti igen tradicionális boros világában.

Ültetvényeik a legmagasabban fekvők közé tartoznak Chianti Classicóban (630 méter), amit, hasonlóan az ugyancsak magasan fekvő Volpaiához, nagy előnynek tekintenek. Mint kiderült, Susanna borai egészen mások, mint bármi, amit addig kóstoltunk: mi csak gondoltuk, Susanna viszont ki is mondta, hogy Lamole Toszkána Burgundiája: nyilvánvalóan az éterien könnyű, játékos borok készítése a cél.

Az I Fabbrinál még a Gran Selezione is a szokásos Chianti Classico súlyának és koncentrációjának a töredékét éri el – így itt már valójában az atomi szintű finom remegéseket kellett volna érezni, amihez nálunk kifinomultabb (és 3 nap / 5 kóstoló plusz éttermek és szálláson való visszakóstolások után pihentebb) száj kell. Ezzel együtt ez a látogatás is óriási élmény volt, nem utolsósorban a tulajdonos Susanna Grassi kedvessége és kisugárzása miatt.

Tanulságok

Az út általános következtetése kettős. Egyrészt nagy élmény volt, fantasztikusan jól éreztük magunkat, és mindenkinek csak ajánlani tudjuk. A toszkánok egyik varázslatos képessége, hogy bár döbbenetesen sok pénzt húznak ki az ember zsebéből, amit adnak érte az annyira egyben van, eredeti és hangulatos, hogy a végén a megkopasztott turista hálálkodik.

Másrészt, szigorúan csak a borok tekintetében, noha szinte kivétel nélkül jók és élvezetesek voltak, számunkra nem egyértelmű a felfelé pozicionálás sikere. A tapasztalatunk az volt, hogy Chianti Classicóban nagyon komprimált a minőségi skála: magas az alapszint, ami alá csak statisztikai hibaként néz be egy-egy tétel, viszont még a legdrágább tételek se nagyon mennek 6 pont fölé. (Természetesen ez csak a mi kis merítésünk tanulsága, ami a nagy egész felől lehet félrevezető – akár balszerencsés borászatválasztás, akár a kóstolt tételek túl fiatal volta miatt; és nyilván felmerül a lehetőség, hogy egyszerűen nem vagyunk elég szofisztikáltak a borok kellő méltányolásához.)

Akárhogy is, több helyen hallottuk, hogy egyelőre a borvidék sem igazán elégedett az eredménnyel: több helyen mondták, hogy minden kritikai siker dacára sok az eladatlan bor a vidéken, tele vannak a pincék. Volt, aki azt állította, ez már az árakat is érinti (itt azért jelentős további potenciált éreztünk több helyen is). Termékoldalon, amilyen világos volt, hogy a Gran Selezionékat a Brunello megfelelőjének lőtték be, és az árak ezt már tükrözik, a minőség szerintünk, illetve számunkra még nem igazán. Az általunk kóstolt GS-ek megbízhatóan hozták a 6 pontot, de a 7 pont – az a szint, ahol már beindul az endorfintermelés – már ritkaságnak számított. Jó bort tömérdeket ittunk, de emlékezeteset talán csak egyet: a Volpaia 2021-es Coltassala Gran Selezionéját… Illetve ez nem teljesen igaz, pontosabban csak a vörösborokra igaz. Sok mindenre számítottunk, de arra nem, hogy Toszkánában a fehér desszertborok lazán felveszik a versenyt a száraz vörösökkel: a Vin Santo egészen parádés tud lenni.

Az okokról totál amatőrként csak találgatni tudok: egyrészt többen hangsúlyozták, hogy a montalcinói sangiovese klón azért eléggé más, mint amit Chiantiban általában használnak (vastagabb héj stb.). Másrészt – és ez már tényleg a felelőtlen spekuláció vidéke – nekem gyanús, hogy kulturális különbségek is lehetnek a háttérben: Chiantiban úgy tűnt, hogy nem tudnak nem ételhez való bort készíteni, és rettegnek a koncentrációtól és a nehézségtől. Így a „prémiumságot” a kifinomultságban keresik, de – és persze könnyen lehet, hogy ehhez mi vagyunk túl taplók, hiszen a mi Villányon, Bordeaux-n, Rioján szocializált szánk Burgundiában és Piemontban is hiába kereste a csodát – ez egyelőre egyfajta senkiföldjére viszi őket, ahol a Chianti Classico lendülete és kitörő életöröme már nincs, komplexitás, mélység és áhítat viszont még nincs – legalábbis a montalcinói ár és ambíció felrajzolta koordináta-rendszerben. Mélység, struktúra és elegancia dimenziókban egyértelműen elmarad nemcsak Montalcinótól, de hasonló árkategóriás Bordeaux-tól is, hogy a spanyolokról ne is beszéljünk.

Ami a többi műfajt illeti, a legtöbb Chianti Classico, amit kóstoltunk (és ez elég sok volt), minőségi ételkísérő volt, nem több, nem kevesebb: piros, gyümölcsös, savas, kerek, kajához nagyon jól csúszik – ennyi. Struktúrát, mélységet, eleganciát itt felesleges keresni: mind a kóstolt borok alapján, mind ahogy a borászok beszéltek róla, itt ennyi is az ambíció. Ezzel együtt, és ez a borászokat dicséri: tökéletes egyensúllyal, játékossággal és a sangiovese lelkének kicsalogatásával nem ritkán ebből a szerény ambícióból is olyan bort tudnak kihozni, ami elképesztően jól esik az embernek ebédhez/vacsorához, és szinte nagyobb örömöt okoznak, mint a Riservák–Gran Selezionék.)

Ami a Riservát illeti, elég sok olyat kóstoltunk, ahol a riservaság abban állt, hogy picivel több volt a test és (érzésre legalábbis) picivel kevesebb a sav, mint az alapszinten, és persze kiválóan érlelhető, de a bor összességében mégis meglehetősen egyszerű, gyorsan megérthető, nagy megfejtendő titok nélkül. A jobbakban már volt fűszeresség és csipetnyi elegancia; érdekes módon a koncentráció szerintem nem haladta meg a vastagabb burgundiaikét (igaz, azok meg jóval testesebbek voltak, mint a hírük). Persze kifogástalanok és élvezetesek voltak ezek mind, csak a 30–40 eurós árak helyett én a legtöbbnél inkább a 15–25 körülit éreztem volna helyénvalónak. Meglepett, hogy nem egy pincénél a riservák után mondták, hogy „now we’re coming to the good stuff”. Ami persze lehetett önirónia, de annyi valós tartalma mindenképpen volt, hogy a komoly borok most jönnek. Én a magam részéről és részére azt a következtetést vontam le, hogy jelenleg a Riserva általánosságban nem fogyasztóbarát műfaj: a nevek, címkék és árak komoly bort ígérnek, miközben a borászi ambíció és a beltartalom jellemzően csak egy minimálisan megfésült–megkomolyított Classicót takar.

A szupertoszkánok nagyon érdekesek voltak, én ezeket (főleg a prohibitív árazás miatt) még nem ismertem, és meg kell mondani, hogy nem kifejezetten szupertoszkán-specialistáknál voltunk, hanem olyanoknál, akik ezt is csinálják, mert érdemes. Ezek a borok is kellemesek és jók voltak, de nekem 5–6 pont fölé egy se ment, nem éreztem bennük különösebb érdekességet, kifinomultságot vagy izgalmat: egyfajta toszkán alapjelleget adtak, nyilván a sangiovese domináns karaktere nélkül, cserébe a cabernet sauvignon, a merlot, de még a syrah is kevésbé hozott be határozott fajtajelleget, mint ahogy Bordeaux-ból vagy akár Villányból megszokta az ember. A szupertoszkánok egyébként – számomra úgy tűnt – hasonló szerepet töltenek be a borászok számára, mint a nagy száraz borok a Mosel-völgyben: hagyomány nélküli, kissé tájidegen, de a külvilág irracionálisan magas árakat fizet értük, ezért lerázzuk értetlenségünket és idegenkedésünket, elfogadjuk a világot olyannak, amilyen, megpróbálunk felugrani a vonatra, minél jobban csinálni, és keresztfinanszírozni vele azt a bort, ami valójában a szívünkhöz közel áll.

Amit szinte mindenhol mondtak: a sangiovese nagyon nehéz fajta; óriási kihívás kezelni a savakat és a tannint. A színtiszta sangioveséknél úgy tűnik, komoly borászati teljesítménynek számít, ha az eredmény már fiatalon iható (főleg Riservában és fölötte), és nem szárítja ki az ember száját. Ezért tesznek hozzá sok helyütt 5–10 százalék merlot-t, és ez valóban rendkívüli módon segít kipárnázni–kiegyensúlyozni a dolgokat, illetve gyümölcsösséget csempészni a szerkezet repedéseibe.

Száz szónak is egy a vége: menjetek Toszkánába, menjetek Chiantiba!