Láttam a rock and roll jövőjét

A legdurvább eset az, amikor egy művész találkozik egy másik művész művészetével és saját középszerűségére ráébredve feladja karrierjét. Aztán van az a verzió, hogy a másik művész művészete magába szippantja és önmagát feladva rajongó epigonként folytatja. Jon Landau esete Bruce Springsteennel sajátos variáció erre a témára, happy enddel. Landau műkedvelő rocker és a Rolling Stone magazin zenei rovatvezetője volt, amikor pályája hetedik évében egy Bruce Springsteen koncert megváltoztatta az életét. De nemcsak az övét.

„Most van valaki, akiről úgy írhatok, ahogy régebben szoktam – minden fenntartás nélkül. Múlt csütörtökön a Harvard-téri színházban lepergett előttem a rock and roll múltam. De valami mást is láttam: láttam a rock and roll jövőjét és úgy hívják, hogy Bruce Springsteen. Azon az estén, amikor nagyon szerettem volna újra fiatal lenni, Springsteennek köszönhetően úgy éreztem, mintha most hallanék zenét először.”

Landau rajongása annyira őszinte volt és Springsteennek annyira szüksége volt valakire, akiben megbízhat, aki segít a pályáját egyengetni, hogy összehaverkodtak, Landau lett a menedzsere és albumainak társproducere. Én nem vagyok Landau és Osváth István sem Bruce Springsteen, de a fenti idézet első és utolsó mondatát – a megváltoztatandók megváltoztatásával – mélyen átéreztem. És én lennék a legboldogabb, ha őszintén tudnék hinni abban, hogy „láttam a magyar bor jövőjét és úgy hívják, hogy Osváth István”. Megérdemelné. Ő mindenképpen, a magyar bor nem biztos. De ettől persze nagyon messze vagyunk (per pillanat arról sem vagyok meggyőződve, hogy a magyar bornak van jövője).

Osváth Istvánról nem tudtam semmit, amikor szerzőtársamon, Németi Zolin keresztül megkeresett. A csopaki Kódex-bírálatok alkalmával kellett, hogy találkozzunk – a Szent Donátnál dolgozik -, de abban sem vagyok biztos, hogy bemutatkozásig eljutottunk. A borokat félve/bizakodva nyitottam. A címkék magabiztosságot és igényességet sugalltak, de akkor még mindig azt hittem, hogy ezek első és/vagy magánpróbálkozások, szigorúan kereskedelmi forgalmon kívül. Szerencsémre, szerencsénkre nem így van – léteznek, megvásárolhatóak, ha minimális is a mennyiség.

Kékfrankos Siller 2025

Nem tudom, hogy motiválatlan szerelem-e vagy furmányos reakció a vörösbor fogyasztás visszaesésének ellensúlyozására, de egy ideje minden boros felület a hűtött vörösök dicséretét zengi. A magyar kadarka és siller abszolút illik ebbe a vonulatba és néhány héttel korábban én is nekifutottam 3-4 palacknyi munícióval, hátha jobban megértem a koncepciót. A választott borok a megértéshez nem vittek közelebb (a könnyedebbek helyett a tartalmasabbak tetszettek jobban), ez a siller viszont tankönyvi példa lehet arra, hogy miért érdemes a sápadt vöröset hűteni és akár kánikulában is fogyasztani.

Nyitáskor reduktív és napokkal később sem az illat az erőssége. Kóstolva viszont pontosan hozza azt az élénk, fedetlen, gyümölcsös, jól csúszó, de nem híg karaktert, amit egy piros bortól várnék. Ízben a meggy és cseresznye, illetve cseresznyemag vonalon mozog, érintésnyi cserességgel a lecsengésben. Az utolsó cseppig képes volt az érdeklődésünket fenntartani. Must buy. 6-7 pont.

Olaszrizling Narancsbor 2024

A narancs az nem natúr. Nem tudom, hogy miért sodródott egymás mellé a két kategória, de az én fejemben sem ártana ácsceruzával újra húzni a határvonalat. Ami azt illeti, ha nincs a palackra írva, hogy narancs, akkor pusztán a szín alapján nem mondtam volna meg. Nyitáskor reduktív. Aztán hengerel. Intenzív, összetett és jól iható. Díszítőjegyeiben narancsolaj és édeskömény, kóstolva fekete teás, egy kis őszibarackos beütéssel. Az izgalmat a textúra hozza. 7 pont.

Kékfrankos 2024

Hűha! El kellett gondolkodnunk, hogy mikor ittunk utoljára ehhez fogható kékfrankost. Én korai Moricok és pályatársai mentén keresgéltem. A kiemelkedő magyarok általában jóval vastagabbak, a korai Ráspikat kivéve, amelyek viszont édesebbek és intenzívebbek voltak. Szóval, ez egy hűvösebb égövi, minimális beavatkozással készült, éteri kékfrankos.

Kékfrankosokról nemzetközi összehasonlításban nekem hol a syrah, hol a sangiovese jut eszembe – ez most a syrah-hoz esik közelebb. Illatában meggy, fakéreg, erdei szamóca és egy kis füstölt sonka. Eleven, lüktető egész – semmi nem lóg ki, az egyensúly hibátlan. A legerősebb élmény a transzparencia, mintha áttételek nélkül sikerült volna a szőlőszemtől a borig eljutni. Frissít és feldob, miközben ízekkel bombáz. Erős 8 pont.

Kékfrankos 2025

Ez kevésbé éteri. Első megközelítésben vastagabb, konvencionálisabb. De még mindig sokkal közelebb van a 2024-eshez, mint a mackós magyar átlaghoz és ebben is ropogósan friss a gyümölcs. Gyümölcsben inkább a kékbogyósok felé lejt, a fakéreg itt is hangsúlyos és egy kevés erdei szamóca is felsejlik. Kóstolva fedetlen, de sötétebb, mélyebb, mint a ’24-es. Erős sav, krétás tannin, hosszú lecsengés. Nagy egyéniség. 7-8 pont.

Osváth István ajánlásként ennyit írt a borokhoz:

„A borok szülőfalumban, az örökölt családi parcellán készülnek, az általam telepített és művelt kékfrankosból, amit kalandozásból minden évben kiegészít más fajta is, vásárolt szőlőből. Tavaly ez a pinot noir volt, Aszófőről, egy borbarátom szőlőjéből. A 2024-es olaszrizling nem szerepel az oldalon, egy kísérleti tétel, [Kovács] Tamástól kapott szőlőből. Extrém évjárat. Maradt fent a tőkéken egy kevés szőlő a csopaki Nagykút dűlőben, ami már túlérett, töppedésnek indult mire odaértünk érte. A kevésbé töppedt fürtökből készült, 21 napig héjon erjesztve (ami a színén például kevésbé látszik).

A 2024-es kékfrankos ugyanúgy készült, mint a 2025-ös, az analitikai paraméterek is hasonlóak. Az eddigi legjobb boromnak gondolom/érzem. Boraimra modern parasztborként tekintek, amik a tiszta, gyümölcsös, jól iható irányvonalat képviselik. Kíméletes feldolgozással készülnek, a legegyszerűbb technológiával, tavaszra összeállnak, őszig nagyrészt elfogynak és átadják a helyet a pincében az új évjáratnak.

Azt gondolom, ahogy a nemzetek gasztronómiái a családi konyhákból épültek fel, ahogy a labdarúgás piramisának lábait a megyei amatőr foci jelenti, úgy a borkészítés bázisát, lelkét is azok a kisparcellás paraszti szőlőhegyek biztosítják, ahol a helyi gazdák saját örömükre, őseik földjén a szőlő és a bor szeretetéért dolgoznak szabadidejükben. Erről a csodálatos világról szívesen ajánlom az alábbi könyvet: https://www.osvathpince.hu/l/konyvajanlo/

Sok szó esik a magyarországi szőlőterületek csökkenéséről, zsugorodnak borvidékeink, de ezek a kis eldugott szőlőhegyek még nagyobb veszélyben vannak, mint a nagy hírnevű termőhelyek. Az amúgy is csökkenő lakosságú, illetve elvárosiasodó falvakban eltűnnek a veteményeskertek, térkő váltja a füves udvart, a szőlőhegyi parcella öröksége pedig sokak számára haszontalan nyűggé válik. Egykor a szabadságot jelentő, virágzó szőlő és gyümölcsös kertek változnak áthatolhatatlan dzsindzsává vagy a présházak pincébe dózerolása által egyszerű szántófölddé. Igyekszem ezekre az értékekre felhívni a figyelmet, akárcsak egy ember is kapát és pincekulcsot ragad és kézbe veszi a saját örökségét, meglátja benne a lehetőséget ahelyett, hogy hagyná elenyészni.”

[Bruce Springsteen fotóját innen metszettem: https://relicsmusic.co.nz/products/springsteenbrucethe1974acousticradiosessions2lpnew]