Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
Megjártuk Prioratot és egy ici-picit Penedès-t is. A szó mindkét értelmében. Az idei nyaralásunk két fő tanulságát könnyű lett volna előrelátni: ad.1, az elviselhetetlen kánikulából ne utazz a még elviselhetetlenebb kánikulába; ad. 2, ne szállj meg olyan helyen, ahol a kapun kilépve a nagy büdös semmi közepén találod magadat. Azért nem mindent kellene másként csinálnom, ha újrakezdhetném.
Nem rossz koncepció, ha megengedhető ennyi önvállonveregetés. A gyakorlat persze szüntelenül azon van, hogy kibabráljon az elmélettel és ez esetben nem is kellett megerőltetnie magát.
Az intoxikáció egy bizonyos fokán mindenki a kedvenc slágerét akarja hallani a zenegépből, noha már azt is kívülről tudja, hogy hol ugrik a hangszedő. Amikor belemelegedünk a provanszi rozézásba, két kérdés mindig felmerül és én habozás nélkül mindannyiszor elzsolozsmázom a saját válaszomat. Continue reading “Provence 2024 és a szekszárdi tanítvány”
A kóstoló egy adott pontján mindenkit arra kértem, hogy fojtsa vissza a lélegzetét, mert hamarosan bevonulok a szent tőkével. Az ereklye egy Chateauneufben kivágott, viharvert tőke, amit egy tágas csomagtartóval megáldott barátom hurcolt át fél Európán, hogy aztán nekem ajándékozza. Egészen mostanáig pókok mászókája volt a fészerünkben, de mivel itthon a bakművelés izgalmas egzotikum, lecsutakoltam és kirángattam a rivaldafénybe. A hatás megmaradt egy szerény party trick szintjén, a hátra hőkölésen és a szórványos tapson innen, ahhoz azonban bőven elég volt, hogy mindenkiben rögzüljön: más koordinátarendszerben mozgunk. Continue reading “Olcsó Jánosék ronizálnak”
Eljött a nagy pillanat, nyíltak a kártyák, felfedődtek a lapok. Az eredmény döntetlen lett, de xG-ben simán nyertük a meccset. Mire fogok emlékezni három év múlva? Először is, hogy Barta a király. Másodszor, hogy mennyire magas volt a színvonal. Harmadszor, hogy mennyire más az eredmény, ha egyszerre hat vendégre és egy borra kell figyelnem, mint amikor nulla vendégre és egy borra. Continue reading “Magyar-osztrák örökrangadó”
Ha besétálnék egy úri borszabóhoz, hogy készítsen nekem egy passzentos öltönyt, ami hűen tükrözi az ízlésemet és finoman korrigálja az alkatomat, az eredmény megszólalásig hasonlítana egy Josep Grau-borra. Amikor néhány hete megpróbáltam rendet rakni a fejemben, a teoretikus zokni-szortírozásnak az lett a végeredménye, hogy a nekem tetsző bor áttetsző és szaftos. Sajnos, mindkét jelző magyarázatra szorul, jobb híján ragozom is őket hosszasan, pedig létezik tökéletes illusztráció, az aktuális Grau-szortimentben mindjárt hármat is találtam. Continue reading “Én így szeretem – Josep Grau Viticultor”
Az elmúlt hetekben több olyan kóstolón is részt vettem, ahol igazoltan nagy borokon tesztelhettük az ízlésünket. Nem vagyok nagy barátja a nagyboroknak, ami nem azt jelenti, hogy önmagam ellensége lennék, hanem annak elfogadása, hogy a nagyborok általában bordóiak vagy burgundiak, az előbbiekkel szoktam találkozni, és nem tartoznak a kedvenceim közé, az utóbbiakkal nem szoktam találkozni, pont. Amikor bordói(as) nagyborokkal találkozom, igyekszem az alkalomhoz konfigurált elmével asztalhoz ülni, fenntartásaimat felfüggesztem, szertartásosan figyelek, pörgetek, gargalizálok, kármentek és jegyzetelek. Aztán utólag próbálok valami tanulságot összeeszkábálni. Continue reading “Miért nem 10 pont?”
Vöröseknél az érlelés az univerzális csodaszer, gyógyír minden nyavalyára, sőt, egyesek szerint nem is lehet nagy bor az, ami nem érlelhető. Vagyis az érlelés valami olyat tesz hozzá a borhoz, ami egyébként nincs meg benne és másként nem is kerülhet bele. Gyorsan tegyük hozzá, hogy a nagy borok jelentős hányada fiatalon gyakorlatilag ihatatlan. Nem véletlen, hogy Riojában, Piemontban vagy Montalcinóban a többéves hordós/palackos érlelés az eredetvédelem és a minőségi hierarchia nélkülözhetetlen eleme, és Bordeaux-ban is annak kellene lennie. Continue reading “Fa nélkül is lehet nagy bort készíteni”
A Wine Spectatornél „Az év bora” százas lista nem egyszerűen „az év legjobb borainak” a listája, hanem ráküldenek még egy best buy szűrőt és egy volumen szűrőt, amitől az egész kap egy bázisdemokrata csavart: minél olcsóbb és minél szélesebb körben elérhető, annál nagyobb esélye lesz „az év bora” címre. Nem mondom, hogy nincs benne ráció, de kevesebb félreértésre adna okot, ha ugyanez a lista „az év legfontosabb bora” vagy „az év legjobb vétele” címmel futna. Az „ünneplő borok”, reményeim szerint, pontosabban adja azt, amit ígér, de ez is egy szubjektív súlyozásokkal kialakított mild hybrid kategória: válogatás az ünnepi asztalnál nagy valószínűséggel átütő sikert arató borokból, amelyek nem kerülnek egy vagyonba, ugyanakkor esztétikus a csomagolásuk és így ajándékként is beválnak.
Proseccóba nem azért megy az ember, mert annyira szomjas. Én legalábbis biztosan. Nem mintha utálnám, lenézném a proseccót, de a táj, az építészeti örökség vagy a földrajzi közelség bármelyike nagyságrendekkel súlyosabb érv. Ha a bor szépsége a táj szépségének függvénye lenne, akkor Champagne labdába sem rúgna Conegliano Valdobbiadene Prosecco Superiore DOCG mellett. A táj szépsége ugyanakkor erős korrelációt mutat a dombok és dűlők sokaságával, a lejtésszög mértékével, és ennek számszerűsíthető következményei vannak, magyarán: a szépségért nagy árat fizetnek. Continue reading “Let’s go Prosecco”
You must be logged in to post a comment.