Priorat és Penedès – első rész

Megjártuk Prioratot és egy ici-picit Penedès-t is. A szó mindkét értelmében. Az idei nyaralásunk két fő tanulságát könnyű lett volna előrelátni: ad.1, az elviselhetetlen kánikulából ne utazz a még elviselhetetlenebb kánikulába; ad. 2, ne szállj meg olyan helyen, ahol a kapun kilépve a nagy büdös semmi közepén találod magadat. Azért nem mindent kellene másként csinálnom, ha újrakezdhetném.

Az első három napot Falsetben töltöttük. Szigorúan véve, ez még Montsant, ám egyúttal Priorat kapuja, így aki csak teheti, kiaknázza a jobban csengő név promóciós előnyeit. A mi szállásunkat is Priorat Aparthotelnek hívták, és jobban nem is választhattunk volna: ízlésesen berendezett, összkomfortos, csendes, a méreténél tágasabbnak ható lakást kaptunk. Nagyjából ugyanez mondható el Falsetről is, mert szolgáltatások, hangulat és történelmi épületek tekintetében Szegeddel van versenyben, miközben 2800 lakosa van. Erről egyrészt az előző évezred, másrészt az utóbbi évtizedek tehetnek – a Spanyolország legdrágább borvidékére érkező turisták kiszolgálása nem hálátlan feladat.

Első nap Josep Grau pincéjét kerestük fel. Sokszor írtam már róluk, karakterszám alapján jó eséllyel indulok a legnagyobb kelet-európai rajongó címért. Bár ez egy montsanti borászat, Priorat csábításának ők sem tudtak ellenállni – néhány éve szereztek egy duplagarázsnyi pincét Gratallops-ban és váratlan bónuszként ott kezdtük a vizitet. Aztán áthajtottunk Capcanes-be (kb. 20 perc autóval), ahol kiderült, hogy az utolsó pincemunkás a kulccsal együtt Barcelonába ment fogorvoshoz, Josep Grau a beteg feleségét ápolja szintén Barcelonában, így a bekészített borokat és poharakat majd valaki másnap fogja elpakolni (a bennünket kalauzoló sales manager hölgy is jó órányi távolságból ruccant át a mi kedvünkért, és talán ezért nem akaródzott neki felajánlani, hogy térjünk vissza másnap anullálni a szomorú emléket). Próbáltam az esethez jó képet vágni, de teljesen le voltam forrázva. Egyrészt ezzel a látogatással, ezekkel a borokkal szerettem volna megadni az alaphangot a nyaralásunknak, másrészt máig nem sikerült feldolgoznom, hogy annak a borászatnak a szortimentjét, amely kulcsszerepet játszott abban, hogy kétezer kilométert utazzunk, pont annyira ismerem, mint mielőtt repülőre szálltunk.

Falsetbe visszasomfordálva találtunk egy kitűnő borkereskedést, ahol a megszállott tulajdonos végtelenül készséges volt és pitiáner összegekért behűtött cavákkal és helyi borokkal dobta fel a hangulatunkat. Méltó jutalma az volt, hogy visszajáró vendégek lettünk és az utolsó esti házibulinkba tőle vásároltunk borokat.

Másnap a Terroir al Limit borászatot kerestük fel, ahová egy kedves ismerősöm ajánlása nyomán jutottunk be. Szerény hatósugarú influencerkedésem elismeréseként a 150 eurós „grand cru” túrát és kóstolót 60 euróért utalták ki nekünk és a második félidőre a tulajdonos is csatlakozott hozzánk.

A Terroir al Limit a priorati újhullám talán legismertebb képviselője: korábbi szüret, zéró hordó, minimális extrakció. Nekem a koncepció és a borok is nagyon tetszettek, de sokat látott bankár barátom bullshitet szagolt: nincs pénzük hordóra, a munkaerő is drága, ezért áttértek betontartályra, aztán a szükségből profitot akarnak kovácsolni. Nekem ez soha nem jutott volna eszembe, de nincs is semmilyen üzleti érzékem vagy tapasztalatom. Szerintem aki méregdrága Stockingerekről (aka „a borászok Stradivarija”) vált a szintén nem olcsó betonra, mert úgy érzi, hogy a finoman pörkölt osztrák tölgy is zavaró zajforrás, amikor a terroir szívhangját keresi, azt valószínűleg nem anyagi megfontolások és félelmek vezérlik. Mindenesetre, a famentesítéstől a borok nem lettek olcsóbbak (egyszer végre én is elsütöm a legnagyobb közgazdasági közhelyet: majd a piac eldönti).

A beszélgetés során szóba került, hogy erősítettek egy amerikai befektetővel és készülnek kétszeresére bővíteni a területeiket (engem inkább ez tölt el aggodalommal). Összességében a Terroir al Limit is egy olyan borászat, amelyet szeretnék alaposabban megismerni: finom szövet, finom illatok és árnyalatok. Dominik Huber, aki nagy haspók és naprakész a legmagasabban jegyzett európai éttermek stílusát illetően, azt mondta, hogy a mediterrán területeken termelt szőlők nem szorulnak rá arra, hogy az utolsó ízmolekulát és kalóriát is kipréseljék a bogyókból, éppen ellenkezőleg: ők préselés és sütés/főzés helyett infúziós borászati stílust szeretnének kialakítani. (Érdemes elolvasni ezt a Huber interjút.)

A harmadik pincénk – vagy két és feledik – a Ferrer Bobet volt, ahol a szokásos, pénzért kapható, junior alkalmazott által vezetett kóstolót kaptuk. Sok hordójuk van, sok pénzük, ízléses, modern pincéjük. Ez a borászat a tőkeerőt és a profitrátát nálam jobban szem előtt tartó frakció tetszését is elnyerte. A borok szerintem is tiszteletreméltóak, de nem túl izgalmasak – a hordó és az alkohol mankója nélkül nem tudom, hogy meddig jutnának – és meglehetősen drágák. Priorat persze alapból drága, de kellemes meglepetésként ért, hogy a Decanter magazin priorati és montsanti ajánlásaiból össze tudtam csipegetni olyan borokat, amelyek állják a versenyt a sokkal nagyobb nevekkel, harmad-, negyed- vagy ötödáron (pl. Masroig Les Sortes Vinyes Velles 2020 vagy Clos Pachem Grenache 2020 vagy Domenech Furvus 2023 vagy Venus la Universal Dido 2022.)

A legjobb vörösboros vidékek sokszor pont ott találhatóak, ahol a legkevésbé szeretnél vörösbort inni, és ezt most is megtapasztaltuk. Én minden étteremben és borbárban cavát és corpinnatot ittam, a társaság egy része többször is sört. Egy helyi borbár lelkes és értő tulajdonosának ajánlását elfogadva megismertem egy olyan corpinnat pincét, amelyik végre rácáfolt a cavákkal kapcsolatos előítéleteimre és ehhez képest számomra is vállalható árakkal dolgoznak. Az alappezsgőjükből két este is ittam és nem győztem csodálkozni. Tisztaízű, feltűnően finom habzású, egyáltalán nem kesernyés lecsengésű 100 százalékban xarello pezsgő.