Magyarország legrégebbi, független borblogja 2005 óta. Ami a szívünkön, az a szánkon.
Mostanában jó volt a lapjárás, egyre másra kóstoltam monumentális külföldi borokat. A sok katarzisnak aztán a magyar borok itták meg a levét: fájóan kidomborodott a kontraszt. Ahogy Voltaire mondta: jónak a tökéletes a mortál enemije, és ezek a magyarok sokszor nem is voltak igazán jók. Ebből a késő őszi meghasonlásból rázott fel a két Györgykovács. Continue reading “Hogyan tud aludni? Tudja egyáltalán, mihez adja a nevét?”
Feltételezem, hogy a 2018-as átütő sikere miatt került ilyen gyorsan piacra a 2019-es. Régebben előszeretettel ostoroztam a magyar borászatokat, hogy a legjobbakból is hiányzik a konzisztencia, aztán megtanultam becsülni azokat a borokat, amelyek az évjáratokkal együtt hullámoznak, és ez kihúzta alólam az igazságosztó sámlit. Így most csak annyit mondhatok, hogy vagy az időjárás vagy a kismillió egyéb változó változása hozta magával, de markáns lett a kontraszt. Aki a 2018-ast szerette, nem biztos, hogy a 2019-esbe is bele fog habarodni. Az előbbinél az édes oldalra lendült ki az inga, ennél a szárazra. Continue reading “Nehéz örökség – St. Andrea Áldás Egri Bikavér 2019”
Szeretnék, és gyakran sikerül is, megfeledkezni arról, hogy a magyar bort mekkora távolság választja el a nemzetközi élmezőnytől. Olykor azonban letaglóz a realitás, és ilyenkor nincs más gyógymód, mint az erőltetett menet az amnéziába. Mint a kisgyerek, aki behunyja szemét, hogy láthatatlanná váljon, én is elhitetem magammal, hogy ha nem írok róla, nem is létezik. Amikor a teszt végén kóstolótársaim nekem szegezték a kérdést: „erről mit fogsz írni?”, gyorsan rávágtam: „semmit”. Végül felülkerekedett bennem a fogyasztóvédő, de részletes elemzést senki ne várjon. Continue reading “Csak a szépre emlékezem – magyar rozé 2020”
5-6 évvel ezelőtt indexre tettem a Kovács Nimród-borokat, mert az erjesztett szőlőlevet mindig jobban szerettem a borban pácolt tölgyfánál. Látva azonban a nemzetközi és hazai versenyeken elért sikereket, fokozódott a nyomás, hogy egy mintavétel erejéig feloldjam a bojkottot. Az áttörést végül az hozta meg, hogy a Decanter magyar mellékletében felbukkant az alig 6 eurós Dixie, amit Oz Clarke 93 pontra értékelt. Continue reading “A kutya ugat, a karaván halad – Kovács Nimród Winery Dixie 2019”
Fiáth Attilának sokat köszönhet a magyar bor. Remélem, Fiáth Attila is sokat köszönhet a magyar bornak. Például, hol tartanánk most, ha nem fedezi fel valamelyik alapszintű borismereti tankönyvben, hogy Burgundiában létezik egy négyosztatú besorolás, amit általában piramisként ábrázolnak, és – figyelem, itt jön az eredeti mozzanat! – ezt akár a Lajtán túli bennszülötteknek is el lehetne adni? Így született meg „a magyar bor értékpiramisa”™, amelyben a régiós borok helyére a régiós borok kerültek, a településszintű borok helyére a települési borok, az elsőosztályú dűlős borok helyére a dűlős borok. Egy kevésbé kreatív elme talán beéri ennyivel, nem így a nemzetközi akadémikus, aki a grand cru borok helyére is talált valamit: a koronát. A magyar piramison a tokaji aszú a koronazár. Lehet, hogy itt érzünk egy logikai bukfencet – hiszen tokaji aszú csak Tokajban készülhet, míg a piramis első három szintje bármely borvidékre adaptálható -, de amikor a rendszert maga, a rendszerteremtő magyarázza el, eloszlik minden homály. Continue reading “Az újrahasznosítás bajnokai – Mediaworks Top 100 és Fiáth Attila”
Alacsony elvárásnak könnyű megfelelni, mondhatnánk. Portugiesert ritkán veszek, akkor is azzal, hogy biztos ez is kiábrándító lesz. De a Macska kifejezetten tetszett, olyannyira, hogy visszamentem még egy palackért. Még mindig tetszett. Ezek után felbátorodva próbáltam rá egy T****ire – az “oportó” iránt ébredező bizalmam itt tüstént zátonyra is futott. Continue reading “Szerethető portugieser – Vylyan Macska 2020”
Gyakoriságban még nem tartunk ott, hogy kattintás nélkül menjünk el egy világsiker vagy majdnem világsiker mellett, de most már két-három havonként stabilan becsenget egy. A nyáron az egyik világraszólót a gyakorlatilag ismeretlen Jammertal Borbirtok szállította Cassiopeia Merlot-jával, amely „a világ legjobb vörösbora […] lett”. Bennem ilyenkor mindig villogni kezd a bullshitriasztó, de alaposabban utánanézve, kiderült, hogy az eredményt lehet akár így is tálalni. Utána pedig azért néztem, mert egy barátom ezzel az instant legendával toppant be hozzánk, és én ilyenkor reflexszerűen szolgálatba helyezem magam. Continue reading “Megittam a világbajnokot – Jammertal Cassiopeia Merlot 2015”
Most, hogy már olvasható a „hazaiak a gyüttmentek ellen” teszt fehér fele, könnyebben érthető, hogy miért és mihez kerestem bordóias házasításokat (Szentesi, Schieber, SZM). Amikor kis költségvetéssel (a borbolt borszerdája sokat segített) hol ide, hol oda kaptam, teljesen kiment a fejemből, hogy két évvel ezelőtt már kóstoltam ezt a bort. Most sincs későn. Continue reading “Beérett – Szeleshát November 2017”
Ehhez a teszthez már írtam egy beharangozót, ahol a módszertannal bíbelődtem. Mielőtt rátérnénk a lényegre, ami ezúttal nem biztos, hogy valóban a lényeg, még egy kérdést érdemes megvizsgálni: Miért kellene nekünk a hagyományos fajtáinkra hagyatkozni? Akinek a hagyomány önmagában érték, az a következő két bekezdést nyugodtan átugorhatja. Continue reading “Minden bornemzetet a maga fajtái tettek naggyá, de idegenek sohasem – 2. rész”
Schieber egyszer okozott már meglepetést, de egy pozitív tapasztalat kevés lett volna a költségvetési fegyelem lazítására, a meggyőzéshez kellett még a Pécsi Borozó vagy a Pannon Borbolt (ezeket mindig összekeverem) lelkendező recenziója is. Continue reading “Látszatmegoldás – Schieber „Solutio” Cabernet Sauvignon 2017”
You must be logged in to post a comment.